Pár hete adta ki harmadik lemezét a progos/experimentális/uncategorized zenét játszó Angertea. Talán nem kell nagyon bemutatni a három nagymágocsi srácot, akik nem először bizonyítják lemezen is tehetségüket. Az egyébként már így e-mailen keresztül is rendkívül szimpatikus arcok ezúttal is magasra tették a lécet Twenty-Eight Ways to Bleed című lemezükkel, ezért kíváncsiskodó kérdéseimet Mihály Gergely énekes/gitárosnak és Peralta Miguel basszusgitárosnak szegeztem.
Sonny: Mivel ez az első interjú a Karcolat oldalain veletek, arra kérlek, fussunk végig az Angertea megalakulása óta eltelt tucatnyi éven.
Gergő: Hali! 96-ban alakultunk abszolút gimis zenekarként, egy másik dobossal, és amíg Ottó (Bárkai László) be nem szállt '98-ban, addig nem is nagyon vettük komolyan az egészet. Utána is még évekig csak elvoltunk, aztán 2001-ben csináltunk egy promócd-t, ami eljutott komolyabb helyekre, és én inkább innentől számítom a zenekar megalakulását. Aztán csináltunk két nagylemezt (2002-Lélekvágy, 2006-Rushing Towards the Hateline), pár videóklipet, meg szénné koncerteztük magunkat szinte mindenhol az országban, most meg kiadtuk a harmadik albumunkat. Dióhéjban ennyi :-).
Sonny: Úgy tudom, szentesi/nagymágocsi zenekar vagytok, de Peralta Miguel basszer neve nem az a tipikus csongrádi név. Akkor most hogy is van ez?
Miguel: Édesapám perui származású, tőle örököltem ezt a fura nevet. Szívtam is vele eleget, úgyhogy köszi apu! Egyébként Szentesen születtem.
Sonny: A 2006-os Rushing Towards the Hateline szövegeiben elég jó hatásfokkal jártátok körül az elidegenedés, emberi közömbösség, fájdalom témakörét. Javult-e azóta a helyzet, vagy ezt az ösvényt követitek a Twenty-Eight Ways to Bleed szövegeiben is?
Gergő: Itt más a koncepció. Persze most is a negatív dolgok kerültek előtérbe, de most nagyon személyesre vettem a szövegeket. A volt barátnőmről szól, akit „kicsit” komolyabban vettem, mint kellett volna. Ő meg nagyon megszívatott, és két évig totál ki voltam bukva emiatt. Szóval a jelenlegi szövegek arról szólnak, hogy hogyan tettem magam át ezen a traumán.
Sonny: Zeneileg mennyit sikerült változni, fejlődni és továbblépni szerintetek?
Gergő: Úgy érzem, hogy sokat léptünk előre, mind hangzásban, mind a dalok terén. Jóval több a hang, de nem hangszermaszturbálás megy, hanem minden hangnak megvan a miértje. Nagyon sok időt töltöttünk a részletek kidolgozásával. Szerintem abban van a fő különbség az eddigi anyagaink meg a Twenty-Eight Ways között, hogy egyszerűen jobban meg vannak írva a dalok, mint korábban. Mondhatjuk azt is, hogy slágeresebbek, és kevésbé nehezen emészthetőek.
Sonny: Sajnos a borítóról csak egy másfélszer másfél centis képet találtam a neten, az albumot pedig még nem tartottam a kezemben. Elmondanád, hogy mi látható rajta, és ki készítette?
Gergő: Hú, ezt sajnálom, juttatok egy cd-t mindenképp!!! Hát, hogy mi látható rajta, az nehezen elmondható:-). Van rajta disznó, farkasok, meg egy félig kibelezett ember, szóval csupa tipikus vidám metalos dolog:-). A frontborítót én rajzoltam tussal, és egy Pukánszky Anna nevű nagyon tehetséges grafikus hölgy színezte ki, és hozta ilyen formába. Szoktam ilyen fura képeket rajzolgatni, csak úgy a magam szórakoztatására, aztán az előző albumunk borítóján kapcsolatba hoztuk ezt a zenekarral. Ezután annyi embertől kaptunk pozitív visszajelzést erre, meg megnyertük a 2006-os Hang-Súly szavazást is, és úgy gondoltuk, hogy ezúttal sem lenne elbaltázott ötlet a saját rajzomat felhasználni. Ettől is megjegyezhetőbb és egyénibb lesz az Angertea. Azóta amúgy kaptam már felkérést más zenekaroktól is, sőt volt, aki tetoválást vagy pólómintát kért. Szívesen dolgozok mindenkinek, csak sajnos kicsit kevés a szabadidőm mostanában.
Sonny: Úgy érzem, egy kicsit magyarázatra szorul a Twenty-Eight Ways to Bleed lemezcím. Van valami koncepció mögötte, esetleg egyszerűen csak MÖTÁÁL?
Gergő: Abszolút a szövegekhez köthető. Mindhárman a 28-adik életévünk körül vagyunk, és bennünk van a kor-para rendesen. Ez a volt kapcsolatom is részben emiatt romlott el. Állandóan azt vágta a fejemhez, hogy ilyen idősen már meg kéne komolyodni, meg nem úgy kéne viselkednem, hogy nyomatom a „hülyezenét”, meg elmegyek a haverokkal berúgni, meg alapból gyerekesen önállótlanul állok a világ dolgaihoz. Nyilván az ő szemszögéből érthető ez, mert egy mai nőnek alap elvárás, hogy egy erős stabil férfihoz tartozzon, akinek ő az első, aki komoly, aki a társadalmi elvárásoknak megfelelően viselkedik, de én (és beszélhetek mindhármunk nevében) nagyon nem vagyok ilyen. Ugyanolyan hülyegyerek vagyok, mint 10 éve. Nyilván megcsinálom a magam kötelességeit, de legjobban ez a zenekarozás, meg a baromkodás a haverokkal érdekel. Csak sajnos a kor eljár felettünk is, és tényleg nem nagyon szabadna mondjuk olyanokat csinálnunk, hogy fényes nappal bokrot ugrunk a főutcán, meg ilyenek:-). Na, a lényeg, hogy nekem ezt jelenti a lemezcím, meg az egész koncepció ami mögötte van.
Sonny: Előre megírt, teljesen kész dalokkal mentetek stúdiózni, esetleg még ott is 
csiszolgattatok a témákon?
Gergő: Totál meg volt írva minden véglegesre az utolsó hangig. Ezt mindig így csináljuk, mert azért ez nem Amerika, szóval nincsenek dollármillióink stúdióra. Meg nem is biztos, hogy egy spontán feljátszott téma vállalható lesz évek múlva. Kiérleljük a dalokat, ami azt jelenti, hogy megírjuk, aztán sokat játsszuk próbán, esetleg koncerteken, aztán ha hónapok múltán is jónak érezzük, akkor mehet a lemezre. És ezáltal elég sok téma a kukába is kerül.
Sonny: Hogyan születik meg egy Angertea-szerzemény?
Miguel: A dalírás általában úgy történik, hogy egyikünk lehoz egy témát, és elkezdünk rá jammelni, majd szép lassan ebből születik meg a dal. De olyan is előfordul, hogy egy kész nóta vázát hozza le valamelyikünk és azt dolgozzuk ki. Elveszünk belőle, hozzáadunk, átgyúrjuk, megrágjuk. Dalírás terén egyébként mi elég maximalisták vagyunk, rengeteget dolgozunk a dalokon. Egy-egy nótát 3-4 hónapig is írunk, mire elnyeri végleges formáját. Akkor van kész dal, ha mindegyikünk elégedetten rá nem bólint, hogy ez az.
Sonny: 2003-ig magyarul nyomtátok, majd a második albumnál angolra váltottatok. Megérte ez a lépés, vagy továbbra is siralmas a helyzete a Magyarországról angol dalokkal kitörni szándékozóknak?
Gergő: A helyzet nem sokat változott itthon, tényleg siralmas, de nem is amiatt váltottunk angolra, hogy most így vagy úgy kitörjünk. Egyszerűen jobbnak érezzük a zenénket angol szövegekkel. Szóval ez abszolút ilyen önző dolog volt, ami nálunk nagyon jellemző. Totál ilyen kis maguknak való gyökerek vagyunk:-). Meg amúgy is angoltanár vagyok, és legalább többet gyakorolhatom a nyelvet ezáltal:-).
Sonny: Érdekes módon felvettetek egy magyar nyelvű nótát is, Miattad címmel. Meg is hívtatok néhány vendéget zenélni rá, hogyan jött ez az ötlet?
Gergő: Ez egy érdekes sztori. Felkértük az egyik nagyon népszerű magyar zenekar énekesét (nevet nem mondanék, ha nem baj), hogy vendégszerepeljen egy dalunkban. Úgy tudjuk, hogy szereti az Angertea-t. Jött is a válasz, hogy okés a dolog. De mivel ő magyarul énekel, valahogy úgy éreztem, hogy az ő szájából hiteltelen lenne pár angol sor. Ezért írtam magyar szöveget, és felnyomtam a részemet magyarul a stúdióban. El is küldtük a cuccot, hogy ő is felnyomja a részeit, de valamiért visszakozott… Aztán már nem akartam piszkálni a dalt. Elég kifejező így, meg különleges is a többi angol nyelvű dal között. A többi vendég meg mind nagyon régi barátok. Kovács Atti a WMD-ből, Vincent a Flop-ból, meg Csabi a Wackorból. Nagyon sokra tartjuk őket minden téren, és megtisztelő, hogy ők elvállalták.
Sonny: Olvastam, hogy ezúttal is forgattok videoklippet, ám arról nem találtam infót, hogy melyik dalra és milyen videót terveztek. Kérlek avass be a titokba.
Miguel: A Waterfront Syndrome című számra forgattuk le a videóklippet. Jelenleg is még tartanak az utómunkálatok és nagyon izgatottan várjuk a végkifejletet. Annyit elárulhatok, hogy jó brutális, szeletelős videó várható.
Sonny: Jó tíz éve változatlan felállásban zenéltek, lemezeket adtok ki, folyamatosan koncertezek. Nem szoktátok néha megunni egymást? Vagy rájöttetek arra, hogy mi a titka a ZZ Topnak?
Gergő: :-) Nem túl bonyolult a titok. Annyi, hogy emberileg is nagyon jól kijövünk egymással, meg zenei téren is nagyon egyre jár az agyunk. Gyerekkori barátok vagyunk. Amellett, hogy van a zenekar, még a szabadidőnk nagy részét is együtt töltjük. Nagyjából tudjuk egymásról, hogy mikor kell a másikat békén hagyni, meg hogy hogyan toleráljuk a másik hülyeségeit. De természetesen vannak kisebb-nagyobb viták néha, csak ezeket tudjuk kezelni, és ésszel megoldani.
Sonny: A barátok, barátnők, kollégák, szülők, testvérek, nagymamák-és papák hogy viszonyulnak a zenétekhez? Van köztük potenciális rajongó, aki esetleg még koncertekre is eljár?
Gergő: A három barátnő abszolút rajongó, ami nagyon jó dolog, mert támogatnak bennünket lelkileg is, meg úgyis tudják, hogy ha a zenekar ellen lennének, akkor maguk ellen dolgoznának:-). A többi kérdésben foglalt személy meg nagyon változó. Úgy fogalmaznék, hogy a közvetlen környezetünk elfogadja ezt. Van aki szereti, van aki nem, de ez nem róható fel senkinek.
Sonny: Milyen muzsikát hallgattok szívesen? Van közös kedvenc, vagy olyan akire felnéztek és hatott rátok?
Gergő: Rengeteg közös kedvenc van, de sok olyan is, amit nem szeret a másik. Én például a tipikus kedvenceimen kívül imádom a death metal is, amivel Migit a világból is ki lehet kergetni. Engem meg az ilyen nőiénekes lagymatag zenékkel. Szoktuk is egymást idegesíteni ezzel-azzal:-).
Miguel: Inkább a magyar bandákat sorolnám fel: Isten Háta Mögött, Baby Bone, Flop, Real Lies, Wackor, Aebsence, Shapat Terror, In Between, Harmada és még sokan mások, akik most hirtelen nem jutnak eszembe. Én preferálom szerintem a leginkább a málházós, sörszagú stoner-t a zenekarban. De vallatni lehet a non-stop hörgéssel és károgással. Én szinte könyörgőre fogom, ha koncertre menet beülünk a kocsiba és szemezgetünk a cd-k között: „Csak Corpse-ot ne! Kérlek!”
Sonny: Gyakorlatilag előttetek még a 2009-es év, majdnem teljes egészében. Lesznek koncertek, egyéb megmozdulások idehaza, vagy külföldön?
Gergő: Ebben az évben sok koncertünk lesz. Kezdünk márciusban a „Twenty-Eight Ways to TOUR” nevezetű saját 16 állomásos lemezbemutató turnénkkal. Nyáron gondolom nem lesz semmi, mert ezek a szánalmas fesztiválszervezők még csak válaszra sem méltatnak. Aztán ősszel folytatjuk, és jó lenne egy haver zenekarral közösen körbejárni az országot.
Sonny: Tekintsünk egy kérdés erejéig a távoli jövőbe! Hol lesz az Angertea öt vagy tíz év múlva?
Gergő: Szerintem működni fog akkor is. Ez nálunk egyedül pénzkérdés. Most még viszonylag egyszerűen ki tudjuk gazdálkodni az albumkiadáshoz kellő zsét, mivel egyikünknek sincs gyereke, felesége, de pár éven belül ez változhat, és akkor nagyon nehéz lesz. Nem árulok el titkot azzal, hogy mennyire nincs pénz ebben az egészben, és hogy mennyit elvisz. Állami támogatásról még csak nem is álmodhatunk, azt megkapják azok, akik érdemesek arra:-). Szóval ezt az egy akadályt látom magunk előtt, és jó lenne biztosítani valahogy a jövőt. Nem tudom, talán csinálnunk kéne egy lagzis projektet, és azzal szénné kereshetnénk magunkat:-)
Sonny: Köszönöm a válaszokat, végszóként mondanál még valamit?
Gergő: Köszönjük szépen a lehetőséget.
www.myspace.com/angertea
www.angertea.com
Nem először akad a kezembe a svéd Thyrfing valamelyik lemeze. A lassan másfél éve küzdő epikus viking metal harcosai korábban már kivívtak némi elismerést nálam a 2000-es Urkrafttal és a két évvel későbbi Vansinnesvisorral, s noha nem soroltam őket a színtér legnagyobbjai közé, gyakran biztosítottak kellemes hallgatnivalót néhány óra erejéig. A 2005-ös, többeket megosztó Farsotsider ugyan elkerülte a figyelmemet, most viszont semmiképpen sem akartam kihagyni legújabb lemezüket. Ennek oka egyszerű: tíz év közös munka után 2006-ban otthagyta a zenekart Thomas Väänänen énekes, így az októberben megjelent dalokat már a korai Naglfarból (Diabolical, Vittra) és a Profundi projektből ismert Jens Rydén hörögte fel. Emellett lelépett még Henke Svegsjö gitáros is, ő is közel tíz évig erősítette a formációt, de már egyáltalán nem lelte kedvét a dalszerzésben.
Az ex-Ensiferumos Jari Mäenpää vezette Wintersun immár harmadik éve képtelen befejezni Time című második lemezét. Az eredetileg 2006-ra ígért anyag megjelenését sokadszorra halasztják ismeretlen időpontra, hol a jó öreg technikai problémákat, hol személyes gondokat előcitálva okként. A helyzet most odáig fajult, hogy a megjelenés mellett az összes idei lekötött bulit is lemondták, köztük a Bloodstock és a Summerbreeze fesztiválokat is.
Jeff Healey, a blues és rockzene kiemelkedő énekes/gitárosa. Emlékére írtam az alábbi kis összefoglalót, remélem sikerül megszerettetnem őt pár emberrel.
A zenével egészen fiatalon, hároméves korában ismerkedett meg, ekkor kezdett el gitáron játszani. Korán kifejlesztette sajátos játéktechnikáját, amiről világszerte ismertté vált: hangszerét ölébe fektette és úgy játszott rajta, egészen különleges módon. 17 évesen már egy Blue Direction nevű bandában muzsikált Toronto klubjaiban, főleg feldolgozásokat játszva. A sikerre viszont még évekig várnia kellett, rengeteg éjszakai bárban játszott különböző zenészekkel, míg egy este, az Albert Hallban felfigyelt rá két azóta szintén elhunyt zseni: Stevie Ray Vaughan és Albert Collins. Innen szinte egyenes út vezetett az áhított lemezszerződésig, az Arista Recordsnak köszönhetően Jeff 1988-ban kiadhatta első lemezét, a See the Lights-ot, amin már egy sikerdal, az Angel Eyes is szerepelt.
A hír igaz! Február 11-én picivel este 8 óra után átvehettük a legrangosabb magyar zenei díjat! Az Our Island - Our Empire című nagylemezünk lett a 2008-as év legjobb „hazai rock vagy metal albuma” kategória győztese! Köszönjük mindenkinek!
