Nashville Pussy: From Hell To Texas
Megjelenés: 2009. február
Kiadó: Spitfire, Steamhammer/SPV
Értékelés: 6/10

Letagadhatatlanul amerikai banda a Nashville Pussy. Eleve a nevük, a lemezcím, a szövegek mind azt az életérzést hozzák magukkal, amik a felületes zenehallgatót a Nagy Amerikai Álomba ringatnák, csak sajnos éppen a megvalósítás színvonala nem éri el a kívánt szintet. Lehet-e hatékonyan belefosni a ventilátorba a nyolcvanas évek vége után, ilyen zenével? Kevésbé.

Becsületükre legyen mondva viszont, hogy megpróbálták, nem is először, hiszen az Atlantából érkező brigádnak már az ötödik lemeze a From Hell To Texas. A képletük olyasmi, hogy fogj két dekoratív csajt, akik a csöcskirakás mellett némi hangszeres játékban is jeleskednek, valamint a refrének alatti csordavokál helyett inkább az ő szopránjuk szól, ültess mögéjük egy Spinal Tapből szalajtott fizimiskájú dobost, valamint egy kellően szigorú tekintetű énekest, akinek a hangja az ifjú Sebastian Bach, és a 92-es Blackie Lawless keveréke nagyjából, noha nem szárnyal Bach-i magasságokba, és a szótagokat sem tudja oly' agresszíven köpködni, mint Blackie tette mondjuk a Chainsaw Charlieban, a mai hasonszőrűek között mindenképp megállja a helyét.

A dalok nem nagyigényűek, tökös rakendroll, egy kis southern, tipikus dalok között kocsmazaj, fegyvercsörgés, üvegtörés, káromkodás, kéjes sóhajok, már látom is magam előtt a félmeztelen, asztalon táncoló csajokat a vastag füstfelhőn keresztül, whiskyvel a kezemben valami szakadt csehóban, zord kamionsofőrök tekintetétől övezve. Na jó, azért a kép nem teljesen tökéletes, hiszen a színpadon álló gitáros hölgy, Ruyter Suys eléggé spórol a szólokkal, valamint Jeremy Thompsonnak sem Tommy Lee volt a példaképe, de a frontember Blaine Cartwright van annyira tűrhető, hogy élvezhető legyen a produkció egy bizonyos szintig. Már a dalcímek alapján nyilvánvaló, hogy ez bulizene, nem tanulás és meló közben fogod hallgatni, hanem éjszakába nyúló ivászatokon, esetleg rockkocsmákban koncert után. Csak a jobbakat említve: Drunk Driving Man, I'm So High, Dead Men Can't Get Drunk, Lazy Jesus, Stone Cold Down... összességében azért közepes felettiek. Ha vezetés/italozás/beszívás közben hallgatod, garantáltan jó kedved kerekedik, de azért tudnod kell, hogy ez az album sosem válik alapművé.