Azon irigyeltek ezrek közé tartoztam, akiknek még októberben sikerült jegyhez jutnia - igaz, ha nem is állóhoz, de valamilyen módon mégiscsak az Arénába való bejutásra szolgált a papírcetli, amit fél éven keresztül őrizgettem borítékba zárva. Egy ideig számoltam a napokat, majd az idő hirtelen elérkezett, és a szombati Moonsorrow-buliról hajnalban hazafelé tartva arra döbbentem rá, hogy holnap AC/DC.

Odajutási és bejutási mizéria, félig elázás, ruhatár-és klotyófelkutatás után, a The Answer kezdésére sikerült elfoglalni a helyemet, nem a legtökéletesebb helyen. Nem volt könnyű dolguk az ír srácoknak, saccra a közönség kb. 1%-a ismerte őket, ám a Joey Ramone - Axl Rose - Mick Jagger keverék (utánzat) Cormac Neeson frontember és bandája egész biztosan szert tett pár új rajongóra a rendelkezésükre álló fél órában, amit szinte percre pontosan be is tartottak. Ha másért nem, akkor a pár megtanult magyar mondatért mindenképpen. A zenébe nem sok eredetiség szorult, de a célnak megfelelet: kitöltötték az időt a főbandáig, és jobbak voltak, mint a CD-ről szóló háttérzene. Pontban 20:30-kor az Under The Sky dallal elköszöntek, és távoztak.

A lassacskán fullra telő Aréna közönsége a várakozás percei során szép lassan megőrült, körülöttem negyvenes-ötvenes, inges, kopaszodó családapák, kezükben sörrel, oldalukon kölökkel és az asszonnyal éppúgy kezdtek belejönni az eufóriába, mint a küzdőtéren nyomuló szerencsésebbek. Késés nélkül, kilenc órakor a fények kialudtak, a 15 ezres tömeg felordított, csak a pénzesebbek fején villogó ördögszarvak adtak némi fényt, majd kivetítőről beindult a poénos, de hangulatos rajzfilmes intro. Angus, a pokoli szerelvény fűtője elképesztő sebességre gyorsítja a 666 és AC/DC feliratú vonatot, két kacér lány próbálja visszafogni, de azt egyszerűen nem lehet, a végén hatalmas robbanás és lángoszlopok: megszólalt a gitár, beindult az új lemez nyitódala, a Rock 'N' Roll Train.

Én itt kb. teljesen elveszítettem a fonalat: mintha az álmaim elevenedtek volna meg, minden pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem. Phil Rudd lazán a szája szélébe bökött cigivel, szemüvegben, betonbiztosan nyomta az alapot az időközben teljesen megőszült Cliff Williams segítségével. A színpad túlfelén a kissé szakadt Malcolm Young ritmusozott, pontosan tudva, mi az ő feladata, nem törve angusi magasságokba. Brian Johnson pont olyan szórakoztató és vicces volt, mint amilyennek híresztelték, a hangja mintha egyenesen a stúdióból érkezne, kortalanul szólt. Lazasága, mozdulatai ellensúlyozták az őrültként ugráló, tomboló, fékevesztett fenevadat, Angus Youngot.

A háttérvásznat eddigre felváltotta egy ördögszarvas, füstölgő, életnagyságnál is nagyobb gőzmozdony, aminek kétoldalán kivetítőkön lehetett közelebbről bepillantást nyerni az őrületbe. A hangzásra panasz nem sok lehet: a lényeg az, hogy hangos volt, és halálosan tökéletes, lemezminőségű. A Black Ice-ról tolt további négy dal mellé (Big Jack, Anything Goes, War Machine, és a címadó) örök klasszikusok sorjáztak úgy 1990-ig bezárólag. A Hell Ain't A Bad Place To Be után nem sokkal érkezett a The Jack, ami alatt Angus végre megszabadulhatott a tombolásban teljesen átázott kisiskolás egyenruhájától, megcsodálhattuk AC/DC-mintás alsógatyáját. Az ember egy hihetetlen showman, ilyen a világon nagyon kevés van, hasonló kaliberű pedig egy se. Mellesleg még gitározni is tud, amit a klasszikusok tucatjában bizonyított. Sajnos képtelen vagyok sorrendet írni, számomra egy dallá állt össze az egész koncert, de egészen biztosan hallottuk a Shoot to Thrillt, a Let There Be Rockot, a Shot Down In Flamest (lángoszlopokkal!) és a kedvenc Whola Lotta Rosiet. Itt természetesen megjelent az illető hölgy is, egy legalább húszméteres, felfújható bábu képében, amint a rock'n'roll vonatot lovagolja meg. Közben láthattuk Angust alulnézetben, amint a színpad plexiből készült részén kacsázik keresztül, volt időnként némi háttérvásznas hangulatfokozás is.

Képtelen vagyok gyenge pillanatot, vagy csalódást kiemelni. Hallottuk a Thunderstruckot is, bár mindenfajta előzetes közönségingerlés nélkül, egyszer csak megszólalt a jól ismert téma. Angus és Brian rengetegszer előrejöttek a színpad közönségbe benyúló részén, sőt a gitárszóló közben az 54 éves Young bácsi még a magasba is emelkedett. Akrobatamutatványokban a 62-höz közeledő Brian is jeleskedett, a Hells Bells elején megmutatta, hogyan is kell himbálózni a Pokol Harangjának kötelén.

A műsor ráadását természetesen a Highway To Hell kezdte, itt már az ülőhelyenek nyomorgók is felpattantak, és egyszerre üvöltötték a refrént. Sok évtizedes szokásukhoz híven ezután pedig a For Those About To Rock (We Salute You) következett, három pár ágyúval, hatalmas lövésekkel, pont úgy, ahogy mindig is álmodoztam róla. Eszméletlen élmény, katarzis, libabőr, majdhogynem könnyek... leírhatatlan érzés. Az egész Aréna egy emberként üvöltött, senkinek nem volt elég a kétórás show, ha holnap ismét lenne, előteremteném rá a pénzt. Az AC/DC rájött a tökéletes koncert és produkció képletére, és szerencsére vannak akkora zsenik, hogy nem szeretnek változtatni a nyerő formulán, azt kapod, amire vágytál. Ördögi rock'n'rollt.