Még hármat kell aludni az Arch Enemy legújabb DVD-kiadványának birtokba vételéig. A Tyrants Of The Rising Sun - Live in Japan-ről most egy háromperces ízelítő videó látott napvilágot. Korábban itt írtunk az anyag borítójáról és tartalmáról.

Légy Te az első aki hallhatja a Lamb of God jövőre megjelenő Wrath című ötödik lemezét! Ehhez csak annyit kell tenned, hogy felhívsz egy amerikai telefonszámot, amit ha a 20 szerencsés közé tartozol, akkor Chris Adler dobos személyesen fog felvenni, bediktálod a címet, és már kapod is postai úton a zenét, mégpedig egy Lamb of God mintás pendrive-on. Bár elég kevés az esély arra, hogy nyersz, ha van kedved, akkor hívd a 00-1-804-381-6758 telefonszámot. Lehet, hogy a számla kicsit magas lesz, de legalább elmondhatod magadról, hogy csevegtél egyet Chrisszel.
Most pedig következzenek a száraz tények: a földi halandók 2009. február 24-től vásárolhatják meg a lemezt, amit a Roadrunner fog kiadni. A producer Josh Wilbur volt, a felvételek pedig három különböző stúdióban folytak az USA határain belül. A Wrath megjelenése után a zenekar eszelős hosszúságú turnézásba kezd, első körben a Metallica előzenekaraként az Egyesült Államokban, majd februártól önállóan Európában, hogy júniustól ismét csatlakozzanak Hetfieldékhez és a Mastodonhoz.

Motörhead: Motörizer
Megjelenés éve: 2008
Kiadó: Steamhammer/SPV
Értékelés: 9

Kevés hasonlóan kiszámítható és megbízható jelenség létezik a rockzenében, mint a Motörhead. Általában kétségek gyötörnek, amikor hatvan környékén valaki még mindig úgy érzi, hogy ugyanazt a teljesítményt tudja nyújtani, mint harminc éve, ám vannak üdítő kivételek (AC/DC, Rolling Stones, stb.), és úgy gondolom Lemmy is közéjük tartozik, sőt kimagaslóan vezeti a mezőnyt. Úgy tűnik, az öreg továbbra sem eresztett le, mert a Motörizer pont olyan erősre sikerült, mint eddigi számtalan elődje. Sőt, talán kicsit erősebbre is.

Sok ember van, akik hisznek abban, hogy minden Motörhead lemez egyforma, ám nekik nincs igazuk. Még a mostani, menetrendszerűen érkező lemezek között is tökéletesen különbséget lehet tenni, kicsit talán hullámzó teljesítményt megállapítva. A 2000-es We Are Motörhead elég erős lett, ám a 2002-es Hammered nem dörrent meg akkora lendülettel. A 2004-es Inferno az azt megelőző tíz év legjobbja, de a 2006-os Kiss of Death nem ér a nyomába. Szinte törvényszerű, hogy 2008-ban valami odabaszósnak kell következnie, így is lett.

Tizenegy dal, zömében középtempósak, ám vannak gyorsabb zörgedelmek, mint például a messze magasan kiemelkedő Rock Out vagy a Buried Alive, továbbá lassabban hömpölygők, például a Keys to the Kingdomra emlékeztető One Short Life. Nincs üresjárat: fülünkben végig dörmög a basszus (ugye "thunder in the guts..."), dübörög Mikkey Dee atomórához hasonlóan tökéletes dobja, ráadásul ezúttal Phil Campbell jóval több lehetőséget kapott tehetségét bizonyítani, neki most nagyon jöhetett az ihlet, mert szanaszét riffeli és szólózza a dalokat ("gonna drive your nuts..."), nagyon helyesen.

Most is van egy kakukktojás dal, ahogy korábban például a Love Me Forever, a Whorehouse Blues vagy a God Was Never On Your Side voltak az előző lemezeken. A mostani címe English Rose. Eleve az a tény furcsa, hogy Lemmy "énekével" kezdődik a nóta, és a hangszerek kussolnak, de az a Bon Scott-érás AC/DC-re emlékeztető dal, ami kibontakozik végül ebből az egészből, valami fenomenális. Mint utóbb olvastam, egy olyan csajról szól, aki csak nehezen tud elmenni, sokat kell dolgozni rajta.
Nem maradt ki a háborús szerzemény, bár az tény, hogy írtak már a Heroes-nál jobbat is, ez kicsit halványabbra sikerült. Szerencsére az utolsó két dal, a Time is Right és a Motörizer második legfaszább dala, a The Thousand Names of God visszahozza a korábbi magas színvonalat.

Nem kell kongatni a vészharangot, a Motörhead még mindig bivalyerős és Lemmy is halhatatlan, egész addig, amíg fel nem dobja a bakancsot ugyebár. Remélem jönnek Magyarországra legkésőbb jövőre, mert hiába kurva jók lemezen, élőben köröket vernek saját magukra. A Motörizerre csak azért nem adok tíz pontot, mert nincs normális ballada, pedig az Inferno óta tudjuk, hogy az akusztikus megoldás is jól áll nekik. Bízzunk benne, hogy az öreg bibircsókos rockisten még bírja pár évig, és lesz még folytatása a történetnek. Live Fast, Die Old!

Death Anxiety a címe az amcsi metalcore Bleeding Through új klippjének. A dal a szeptember 26-án megjelenő Declaration névre keresztelt ötödik nagylemezükről származik. Ha valamilyen furmányos oknál fogva a beillesztett videó nem indulna, s Te mégis égető vágyat érzel a zenei élmény befogadására, kattins ide.

A januárban új lemezzel jelentkező Grave Digger már most kiadta a Ballads of a Hangman klippjét, alig néhány héttel a Pray videójának premiere után. Lássatok csodát:

Páratlan lehetőséget ad a Guns N' Roses a türelmetleneknek: mától egészen a november 23-i megjelenésig teljes egészében meghallgatható a Chinese Democracy lemez a zenekar myspace-oldalán, azaz ide kattintva. Ez természetesen a teljes dalokat jelenti, nem csak részleteket.

A Chinese Democracy három nap múlva jelenik meg. Az USA államain belül kizárólag a Best Buy hálózatán keresztül lesz megvásárolható, CD-n, bakeliten és legális letöltés útján is. A 14 dalból eddig három, a címadó, a Better és a Shackler's Revenge szivárgott ki hivatalosan, bár a másfél évtizeden át készülő albumról az évek során rengeteg kalózfelvétel került fel a világhálóra. Ahogy a GN'R menedzserei ígérik, mindenképpen egy rocktörténelmi pillanat előtt állunk, a kérdés már csak az, hogy örülni fogunk-e elérkeztének.

Elkészült az Opeth új klippje, az idei Watershed lemezről származó Burden című dalra. Íme:

Ugyan Ross Halfin, legendás fotós blogján már múlt héten megjelent a pletyka arról, hogy a KISS tíz év után mégis új lemezt ad ki, a hivatalos megerősítésre mostanáig várni kellett: Paul Stanley énekes a Classic Rock magazinnak adott interjújában elmondta, a 2009-es USA-turné után valóban nekilátak egy klasszikus 70-es évekbeli hangzású lemeznek. Ennek miértjeként azt az indokot jelölte meg, hogy kíváncsiak rá, hogy a mostani felállás Tommy Thayer gitárossal és Eric Singer dobossal mire lenne képes a stúdióban, bár a valódi okot nem itt, hanem a koncertes jegyeladások lassú csökkenésében kell keresni.
Most pedig jöjjön a KISS diszkóslágere, egyenesen az ausztrál tévéből:

A Rolling Stone magazinnak adott interjúban Vince Neil, az idén végre újra lemezt kiadó Mötley Crüe énekese egy 2009-re tervezett szólóalbumról árult el részleteket. Eszerint még jövő áprilisban, a tervezett Crüefest 2 előtt felveszi az anyagot, hogy nyár végén megjelenhessen. Állítása szerint súlyosabb lesz, mint a Mötley, bár eddigi két gyenge szólólemeze ismeretében többen szkeptikusak ezügyben.

A Mötley Crüe legutóbbi albumáról itt írtunk.
Ha esetleg valaki még nem hallotta, Vince Neil decemberben Magyarországon koncertezik:

"Vincent Neil Wharton, vagy ahogy mindenki ismeri, Vince Neil, nem máshol, mint Hollywoodban született, 47 évvel ezelőtt. Semmilyen zenei múltja vagy képzettsége nem volt, amikor középiskolai osztálytársa, Tommy Lee elhívta egy alakuló bandába meghallgatásra. Nikki Sixx és Mick Mars volt még ott a próbateremben, és ahogy rábólintottak a hallottakra, meg is alakult a Mötley Crüe nevű, azóta is utánozhatatlan rockbanda.
Too Fast For Love címmel jelentették meg, azóta kultikussá vált, igen nyers hangzású első lemezüket, még magánkiadásban. Ki más, mint Gene Simmons figyelt fel rájuk és bábáskodott a következő, a világhírnév felé repítő Shout At The Devil című korong megszületésénél. A teljes átütő sikert a Dr. Feelgood hozta meg 89-ben, majd 92-ben Vince  úgy döntött, bár előttük hever a világ, kiszáll csapatból, és szólókarrierbe kezd. Ennek gyümölcse két nagyszerű lemez lett, ám ekkor egy tragédia mindent átértékelt benne: 95-ben meghalt a kislánya, így rövid szünet következett, majd ismét a Mötley
Crüe-ban folytatta, ahol azóta is ő a frontember.
A Mötley Crüe idén új albummal és egy hatalmas turnéval folytatja pályafutását, de Vince  továbbra is szólózik. Két kiváló Slaughter gitáros, valamint a magyar származású dobzsonglőr, Zoltan Chaney kíséri őt.
Vince Neil szólóturnéjával oda is elviszi a Mötley Crüe zenéjét, ahová a csapat nem tud eljutni. Óriási dallamokkal és igazi mocskos rock 'n' roll bulival készül Budapestre is!

Kihagyhatatlan koncert! 100% Mötley Crüe prgram várható!"

A kanadai Rush rövidesen egy Retrospective 3 nevű válogatással jelentkezik. A zenekar a január 27-én megjelenő kiadvánnyal végleg letudja kötelezettségeit az Atlantic Records felé. Szóvívőjük szerint ezután nagy valószínűséggel a Roadrunner Recordshoz szerződnek. Borító és tartalom:

CD:

01. One Little Victory (remix)
02. Dreamline
03. Workin' Them Angels
04. Presto
05. Bravado
06. Driven
07. The Pass
08. Animate
09. Roll the Bones
10. Ghost of a Chance (live)
11. Nobody's Hero
12. Leave That Thing Alone
13. Earthshine (remix)
14. Far Cry

DVD:

01. Stick it Out
02. Nobody's Hero
03. Half the World
04. Driven
05. Roll the Bones
06. Show Don't Tell
07. The Pass
08. Superconductor
09. Far Cry
10. Malignant Narcissism
11. The Seeker (live)
12. Secret Touch (live)
13. Resist (live)

Jövőre harminc éve, hogy megalakult a chicagói doom legenda, a Trouble. Ugyan a zenekar tagjai idén megváltak az eddigi összes anyagukon éneklő Eric Wagnertől, valamint a szintén alapítótag Jeff Olson dobostól, továbbra is a jövőbe tekintenek, így a 2009-re tervezett lemezen Kory Clarke (Warrior Soul) hangját hallhatjuk. Rick Wartell gitáros nagyon súlyos anyagot ígér, elmondása szerint már 8-9 dalt megírtak készre, felvételeik pedig jelenlegi USA-turnéjuk után kezdődnek.
Aki kíváncsi rá, hogy teljesít Kory Clarke élőben, az tekintse meg az alábbi amatőr videofelvételt, amit a 2008. július 9-i San Francisco-i koncerten rögzítettek. Psychotic Reaction.

Tues-Die: Sinister Trail Park Magic - CiLiCE - A.W.S.

December másodikán a Trafó Bár Tangó két nemzetközi és egy hazai csapat fellépésével nyitja az év utolsó hónapját.

A kanadai SINISTER TRAIL PARK MAGIC stílusa az experimental/rock kategóriájába sorolható, keveredik benne a Melvins és Bad Religion mellett számos más stílus is, melyet a meghallgatáskor mindenki hallani fog. A „Nowhere – Now Here Tour” Európa-turné keretében a fővárosba látogató négytagú csapat zenéjére tökéletesen illik az „eklektikus” jelző, hiszen a fent említetteken kívül a klasszikus rock/metal, az avantgard, a posztmodern minimalizmus és a pszichedelikus elemek is érdekes módon keverednek a dalaikban. Mondták már róluk, hogy ők a XXI. században a Beatles és Pink Floyd elegye, melynek eldöntését mindenkinek a saját megítélésére bízzuk.

Fontos infó és jó hír ezen kívül, hogy egy magyar banda is elkíséri őket a november 20-án, Szlovákiában startoló, 25 állomásos európai körúton: a nemrégiben új lemezzel (Our Island – Our Empire) és klippel (Hocus-Pocus) jelentkező és egy friss hanggal, Molnár Bálint énekessel újra maximális lendülettel működő Insane. Az alábbi linkre kattintva megnézhettek egy videót a STPM egyik koncertjéhez kapcsolódóan, december elején pedig a Trafóban láthatjátok őket két másik csapat társaságában.

A holland progresszív rock/metal CiLiCe a Dillinger Escape Plan, a Meshuggah és Mike Patton nagy rajongója, ami azonnal egyértelművé válik, ha valaki belefülel a myspace oldalukon található nótákba. A csapat nem először jár nálunk, idén nyáron a Torture Squad társaságában léptek fel. Jelenleg egy EP-vel rendelkeznek, de hamarosan (2009 februárjában) megjelenik az első nagylemezük, a PMM Records gondozásában.

A hazai fellépő, az estét nyitó A.W.S. zenekarról annyiszor elmondtuk már, hogy a hazai zenei élet jövendőbeli slágeres rock csapatáról van szó, hogy remélhetőleg mindenkinek beugrik minimum az Afterparty vagy a Faithless című nótájuk, akár a myspace, akár egy-egy koncert kapcsán.

Hely: Trafó Bár Tangó, IX. kerület, Liliom u. 41.

"Sziasztok!
Szavazzatok ránk az amerikai MTV2 honlapján indult "2008 Legjobb Metal Videója" szavazáson!!!
Mi vagyunk az egyetlen magyar zenekar, akik bekerültek ide!!!!
Klikk ide, aztán a VOTE feliratra.
Blind Myself - Lost In Time

Köszönjük a segítséget!!!
Üdv/Blind"

Koncertbeszámoló a 2008. november 16-i Heidenfestről. Képek és szöveg Sonnytól.

Egy hűvös novemberi estén került sor a pagan/folk bandákat tömörítő Heidenfest turné zárókoncertjére Budapesten, a régebben E-Klub néven ismert Dieselben. Mint minden turnévégi buli esetében, úgy most is fel voltunk készülve arra, hogy a máj-és agysejtpusztító koncertsorozat végén a zenészek egymás koncertjei alatt megjelennek, poénkodnak, hasonló módon, mint az idén márciusban megrendezett Húsvéti Metálviharon a Pagan's Mind és a Brainstorm pihent tagjai, de arra, hogy a koncertek tömény röhögésbe, sör-és habfelhőbe fulladnak, nem voltunk felkészülve.

Bár a bejárat előtt legalább harmincméteres sor kígyózott beengedésre várva, a szűkös beltérben oly egyenletesen tudott eloszlani a tömeg, hogy egészen olyan érzése támadt az embernek, mintha kevesen lennének. Érdekes megfigyelni, hogy míg az áprilisi Paganfest kis híján egy teltházas Petőfi Csarnokot hozott, addig a folk/pagan vonalhoz jóval közelebb álló csapatok "csak" a Dieselre voltak elegendőek.

Viszonylag korán, már hét óra környékén kezdett a svéd Manegarm, akik ugyan a bemutatkozást a rövidre szabott idejük során nemes egyszerűséggel kihagyták, így is kedvessé váltak a lassacskán gyülekező közönség számára. Logójuk leginkább bozóttűzre emlékeztetett, így csak az avatottak tudták, kiket is láthatnak valójában a színpadon. Erik Grawsiö, rendkívül jó torkú énekesnek bizonyult, akit pompásan kiegészített a hatalmas, őszesen bongyor hajkoronával bíró Janne Liljeqvist hegedűs. Bár messziről inkább néprajzkutatónak mondanám, valójában hangszerének bravúros mágusa, akit még a tucatszám szakadó lószőr sem tántorított el. Ügyesen kihasználták idejüket, és bár munkásságukat nem ismerem, annyi biztos, hogy határvonalat lehet húzni a régebbi, black metalos elemeket tartalmazó dalaik (mint például a nagy elánnal bekonferált Ett Gammelt Troll) és az újabb, több tiszta éneket és melódiát tartalmazó szerzemények között.
Az Alien-invázió természetesen már itt megkezdődött, először a óvodás módon haját két copfba fogó Finntroll-énekes Vreth, valamint egy szemeteszsákba öltözött tettestársa tűnt fel kis időre.

Sokkal durvább vonalat képviselt a másodiknak következő Catamenia. A Rage-főnök Peavy Wagnerre emlékeztető, gömb alakú Ari Nissilä frontember és öttagú társulata a folkos elemeket háttérbe szorítva már 1995 óta nyomja az ipart, így kiadós színpadi rutinjuk is segítségükre volt. Az ultrahosszú szakállú Mikko Nevanlahti dobos biztosan hozta a blastbeatekkel átitatott alapokat, együttműködve a Nissilä úrnál is hatalmasabb termetű Toni Kansanoja mesterrel, aki a basszus mellett a mélyebb hörgésekért felelt. A tiszta éneket hozó Kari Vähäkuopus nemigen erőltette meg magát, inkább kézikamerával szaladgált, és sörösdobozás emelgette gyakrabban, mint illett volna.
Azt hiszem az idei lemezről származó Fallen című dal környékén tűnt fel hirtelen az Eluveitie néhány tagja, köztük egy hölgy is, aki egy fürt szőlővel kínálgatta az izzadó finneket, egy másik srác pedig kéztörlő kendőket tűzött a zenészek nyakába, partedli gyanánt. Utolsó előtti daluknál az Equilibrium három tagja sétált fel vokálozni, de még túl józanok voltak a feladathoz, így kissé lámpalázasnak tűntek.
Sajnos a Catamenia sem kapott sok időt, így nagyjából fél óra után távoztak is, átadva a terepet a...

...Németországból érkező Equilibrium tagjainak. Nem gondoltam volna, hogy a viszonylag fiatal tagokkal rendelkező zenekart ilyen sokan ismerik nálunk, az ekkorra már felduzzadt létszámú közönség komoly műértőnek bizonyult. Ismerték a dalokat, és még az öt szótagból álló zenekarnév sem okozott nekik nehézséget a kötelező skandálás idején.
A németek egy szál boxerben érkeztek színpadra, még a basszusgitáros csaj Sandra Völkl is megszabadult nadrágjától, az előrébb álló, alkoholtól és késő őszi nemződühtől feltüzelt férfiak nagy örömére. A látványt Helge Stang énekes egy tangapapuccsal fejelte meg, ami totál komolytalanná tette az amúgy is érdekes látványt. Sajnos Manu Di Camillo dobost nélkülözni kellett, erről Völkl kisasszony tájékoztatott minket, érdekes angol nyelvtudásával. A dobgép szerencsére nem rendetlenkedett, poénkodás is született belőle: a műsor vége felé Helge egy színpadra érkező félmeztelen srácra akasztotta a dobos papír képmását, majd az illető két wc-kefével a kezében bemászott az üresen álló dobfeszkó mögé. Ezzel egyidőben a Finntroll szintise is feljött egy dal erejéig játékszintetizátorral hömbölögni, sőt akinek ez még nem volt elég, az megcsodálhatta az idétlen parókában, vicces mozgással bevonuló Finntroll, Catamenia és Manegarm tagokat.
Külön kiemelném az amúgy elég vékony Helge Stang énekes hangját, gyíktestébe ugyanis bialyerős tüdő szorult, változatos károgása és hörgései nem váltak egysíkúvá. Úgy tűnik, érdemes lesz beszerezni eddig megjelent két lemezük valamelyikét.

Az áprilisi Paganfesten már bemutatkozott a magyar közönségnek a svájci Eluveitie, így sokan már régi ismerősökként köszönthették őket. Chrigel Glanzmann énekes, fuvolás, gitáros, stb. madárijesztőre emlékeztető megjelenése és néhány derékig lógó rasztája összetéveszthetetlen, bár szerintem jócskán hatott rá Ian Anderson, a Jethro Tull frontembere is, legalábbis színpadi mozgását tekintve. A soktagú zenekar jórészt 2008-as Slania című lemezéről válogatott dalokat, elhangzott a slágeres Inis Mona, a könnyedebb, itt-ott teljesen újkori In Flames-es Gray Sublime Archon, valamint az ultrabrutál zúzdával kezdődő Bloodstained Ground. Szerencsére a szívemnek kedvesebb 2006-os Spiritet sem hanyagolták, kötelező jelleggel a program része volt az Uis Elveti és az Of Fire, Wind & Wisdom. Az amúgy sem rövid Tegernako is vagy nyolcpercesre nőtte ki magát, de szerencsére nem vált unalmassá.
A koncert közepén a komolyabb, súlyosabb zenét játszó, és talán épp emiatt a közös hülyülésből kissé kimaradó Primordial két tagja: Alan Nemtheanga énekes és ha arcmemóriám nem csal akkor Michael O'Floinn gitáros érkezett a színpadra, hogy tekerőlantos kíséret mellett egy angol nyelvű, feltehetően ír gyökerű dalt adjon elő. Ugyan kicsit furcsának hatott, a magyar közönség több-kevésbé vevő volt a dologra. Rajtuk kívül is volt még vendégzenész, ismét feltűnt Janne Liljeqvist a Manegarmból, de minden részletre, poénra visszaemlékezni képtelenség.
A koncert végén egy skót duda is előkerült, majd az Eluveitie újabb három hónapra (mert februárban ismét visszatérnek a Kreator társaságában) itt hagyott minket.

Kicsit tartottam tőle, hogy az eddig megszokott hülyéskedés milyen mértékben fog megjelenni a Primordial koncertjén. Augusztusban láttam a zenekar rendkívül súlyos, idegekig hatoló koncertjét a csehországi Brutal Assault fesztiválon. Alan Nemtheanga teljes átszellemülése, tombolása szinte eleve kizárta bármilyen vicc lehetőségét, most is szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy az első betévedő jókedvű zenészbe szó nélkül belevágja a mikrofonállványt.
Hatalmas kedvencemmel, az Empire Falls-al indítottak, ami a tavalyi To The Nameless Dead lemezről származik. Mindjárt az elején elmondanám, hogy a Primordial tagjait nagyra becsülöm munkásságuk és elszántságuk miatt, viszont meggyőződésem, hogy az ő atmoszférikusan hömpölygő kelta pagan/black stílusviláguk nem koncertre való. Sokkal szívesebben hallgatom otthon, mint egy alapból könnyedebb hangulatú fesztiválon. Szerintem a közönség is hasonlóan gondolkodott, így sokat inkább az előteret választották a koncertterem helyett. Nemtheanga újfent megszállott módjára őrjöngött a színpadon, hergelte saját magát és a rajongókat, úgy ahogy csak ő tudja. Szokásos szürke arcfestését ezúttal egy körbetekert piros kendővel dobta fel, ez később a nézők között landolt.
Túl sokat játszottak, hiába hangzott a szintén zseniális 2005-ös The Gathering Wildernessről a címadó dal, valamint a The Coffin Ships a többi ismert nóta mellett, hiába jött be egy újabb humoros kedvű zenész hajszárítóval és fésűvel piszkálni a tökkopasz Nemtheanga fejét, hiába röptette be az Equilibrium-énekes játékhelikopterét a zordon írek feje fölé, nem lett jobb a kedvem. Ezenkívül ki nem állhatom a színpadi köpködést, amiből szintén volt, nem is kevés. A Primordial vagy önálló koncerten, vagy hozzájuk hasonló stílusú bandák társaságában arathatna nagyobb sikert, itt kicsit kilógtak a sorból. Utolsó daluk után a hangfalak a Village People YMCA slágerét kezdték üvölteni ráadásként.

Teltház várta a hazánkat szinte minden évben meglátogató Finntroll koncertjét, a folyosókról a tömeg nagy része betódult, szinte érezni lehetett, hogy valami különleges lóg a levegőben, de a végkifejlet minden várakozást felülmúlt. Viszonylag rövid átszerelést követően érkeztek, szokásos bőrszoknyában, ám a hagyományos arcfestés helyett kackiás bajszokkal és Gálvölgyi János-szemöldökökkel a színpadra. A félmeztelenül éneklő Vreth mikrofonjára egy technikus jókora görbe banánt ragasztott, ám úgy tűnt, hogy ez egyáltalán nem zavarja őt, hatalmas vehemenciával kezdett bele az új dalok közül való Nedgangba. A műsor első felében nem történt semmi különös, leszámítva néhány ritkábban játszott dalt, ilyen volt például a 2004-es Fiskarens Fiende. Az Ur Jordens Djup lemezről a Korpens Saga, az Ormhäxan, az En Mäktig Här és a Sang hangzott el, bár ezek közül bátran kihagytam volna egyet-kettőt, néhány régebbi dalért cserébe. Azokból sem volt hiány, a Nattföddről megkaptuk a címadót, valamint a kihagyhatatlan Trollhammarent és a nagy kedvenc Det Iskalla Trollblodot, az első két albumot többek között pedig a Jaktens Tid, a Slaget Vid Blodsälv, a Midnattens Widunder és a Rivfader képviselte.
A legnagyobb meglepetést az Eluveitie-tagok segítségével előadott Aldhissla jelentette. Ez a nóta a Jaktens Tid utolsó előtti tétele, a Finntroll kevés számú epikus csodáinak egyike. Feltehetően ritkán játsszák koncerteken is, nekem ugyan még csak a harmadik találkozásom volt velük, emlékeim szerint az Aldhisslát eddig hanyagolták.
A tagok nagy része elég fáradtnak tűnt, főleg Samu "Beast Dominator" Ruotsalainen dobos, aki még egy mosolyt sem eresztett meg az alatt a cájg mögött töltött bő egy óra alatt. A hangulat a koncert vége felé kezdett tetőfokára hágni, egyre több és több zenész érkezett a többi bandából a színpadra. Pillanatok alatt elszabadult az elmebaj: Alan Nemtheanga levedlette morózus maszkját és elragadta a basszsugitárt Sami "Tundra" Uusitalótól, Chrigel Glanzmann Eluveitie-főnök dülöngélve fuvolázott és locsolta a sört a közönségre és saját magába is természetesen. A sörlocsolásban többen is jeleskedtek, még azon sem lepődtek meg, ha a közönségből spriccelt vissza rájuk valaki. Az Equlibrium basszeros hölgye tejszínhabbal fújta össze azt, aki hagyta, Samuli "Skrymer" Ponsimaa például igen látványosan kiköpte, de az első sorban állók is kaptak a nyakukba rendesen. Nehéz pontosan leírni azt a káoszt, ami az utolsó percekben eluralkodott, sörben és tejszínhabban úszott minden és mindenki, legalább húsz részeg muzsikus házibulijába fulladt az este. Persze nem csak a színpadon állók élvezték a helyzetet, hanem szinte mindenki aki ott állt, és tanúja volt a Heidenfest felejthetetlen utolsó állomásának. Elementáris volt.

A doom metal zászlóshajójának számító My Dying Bride 2009. elején jelenteti meg új lemezét, kilenc új dallal. A korong címe For Lies I Sire lesz, producere pedig Mags volt, aki már régóta segíti a zenekart a stúdiózások során. Ugyan a borító még nem publikus, a dallistát már közzétették: 01. Fall With Me, 02. My Body, A Funeral, 03. The Lies I Sire, 04. Bring Me Victory, 05. Echoes From A Hollow Soul, 06. ShadowHaunt, 07. Santuario Di Sangue, 08. A Chapter in Loathing, 09. Death Triumphant.

...a Motörhead zseniálisan sikerült idei Motörizer lemezéről az egyik legütősebb és leggyorsabb dalra, a Rock Outra. Az alig több, mint kétperces dal videójában feltűnik egy tízéves 'Head-fanatikus srác, Luke Painton is. Wes Orshoski rendező szerint Luke eleinte tiszta ideg volt, de a forgatás végére lenyugodott, így az ő részei remekül sikerültek.
Ha nem indul a videó, kattints ide.

A brutálisabb zenék kedvelőinek örömére két neves norvég black metal legenda, a Kampfar és a Vreid egyesítik erőiket egy európai turné erejéig. A Skogstur in Central Europe 2009 elnevezésű körút februárban kezdődik majd, az előzenekar szerepét a szintén norvég Iskald tölti majd be.
A Kampfar új lemeze, a Heimgang szeptember 26-án jelent meg, míg a Vreid 2009. januárjában ad ki új korongot Milorg címmel.

Január 12-én jelenik meg a germán veterán heavy metal legenda Saxon új lemeze, az Into the Labyrinth, az SPV kiadó gondozásában. A felvételek a németországi Krefeld városában, a Twilight Hall nevű stúdióban készültek, a produceri tevékenységet pedig Charlie Bauerfeindre bízták. Az elkészült 13 dal mindegyikébe belehallgathatsz az SPV kiadó honlapján, azaz itt. A lemez a hagyományos változat mellett digipack kiadásban is megjelenik, amihez egy DVD is jár interjúkkal, turnénaplóval, és a kislemezes Live to Rock videoklippjével. Dallista és borító:

01. Battalions Of Steel
02. Live To Rock
03. Demon Sweeney Todd
04. The Letter
05. Valley Of The Kings
06. Slow Lane Blues
07. Crime Of Passion
08. Premonition in D Minor
09. Voice
10. Protect Yourselves
11. Hellcat
12. Come Rock Of Ages (The Circle Is Complete)
13. Coming Home (Bottleneck Version)