Mötley Crüe: Saints of Los Angeles
Megjelenés éve: 2008
Kiadó: Mötley Records
Értékelés 6/10

A Mötley Crüe 2004-2005 tájékán aktivizálta magát, Tommy Lee visszatérése után egy eget-földet megrengető turnéval tértek vissza, valamint két új dalt is kipréseltek magukból. Ám az If I Die Tomorrow és a Sick Love Song hallatán a 80-as évek Crüe-fanatikusai azt mondták legyintve, hogy kösz, de inkább mégsem kéne. Erre egy idő után a főnök, Nikki Sixx is rájött, ezért létrehozta a Sixx:A.M nevű projektet, ahol nyugodtan írhat ilyen stílusú nótákat, az anyabandának pedig valami odabaszósra van szüksége.
Az eredeti terv ugye tavaly kezdett el kiszivárogni, miszerint a banda legőrültebb sztorijait tartalmazó 2001-es The Dirt című filmet fogják megzenésíteni, bár ezt az ötletet kvázi elvetették, módosították, inkább egy régihez, a tököshöz hasonló albumot próbáltak összehozni Saints of Los Angeles címmel.
Ez a valóságban úgy nézett ki, hogy az egész anyagot Nikki Sixx írta James Michaellel és DJ Ashbával. Hülyeség lett volna azt várni, hogy ugyanolyan lesz, mint a Shout at the Devil, vagy a Dr. Feelgood, inkább reménykedni kellett, hogy ne olyan legyen, mint a The Heroin Diaries. Ez nagyjából be is jött, kicsit kevesebb tölteléknóta és egy nagyon fasza végeredmény lett volna.

Az előzetesen kiszivárgott Saints of Los Angeles című dal nagyon erősre sikeredett, mindenki kihozta magából a maximumot, még Vince Neil fakuló egérhangját is sikerült úgy felturbózni, mintha húsz évvel fiatalabb lenne. A riffeket nem tudom ki írta, ha Mick Mars akkor minden elismerésem. Gondoltam nem hagyják ki azt a ziccert, hogy a L.A.M.F. intro után a címadó slágerrel indul a lemez, ehelyett a szintén hallgatható, szürke átlagból azért kiemelkedő Face Down in the Dirt következett. Hááát mit mondhatnék, talán a B-oldalt feldobhatná egy ilyen szerzemény. Ugyanez elmondható a What's It Gonna Take-re, csak a helyet foglalja.
A címe alapján sokat vártam a Down at the Whiskey-től, azt viszont semmiképpen, hogy egy belassulós, itt-ott divatpunkos, csillogós, nyehegős rettenet lesz belőle. Az egész dal nem ér öt fillért sem. A középtempók szép lassan leültetik a várt hangulatot. Szerencsére ekkor jön a S.O.L.A. visszahozni a múló életkedvet, majd utána a Mutherfucker of the Year, ami talán még jobb. Ha nem készítettek volna olyan erőltetetten kemény klippet (na jó, Tommy Lee azért még mindig fasza gyerek), akkor ötcsillagos lenne az összkép.
Ezután sorjáznak az egyforma, semmilyen dalok, a lassúnak szánt The Animal in Me, valamint a totál szürkeségbe fulladó Welcome to the Machine. Komolyan, vagy tízszer meg kell hallgatni ahhoz, hogy bármilyen nyomot hagyjon benned. Még egy kislemez töltelékszámának se tettem volna be.
A Just Another Psycho viszont okés lett, tipikusan Nikki Sixx-szerzemény, aki kicsit is ismeri a munkásságát, az tudja miért, aki nem az meg olvasgassa a dalszövegét. A Chiks = Trouble is bíztatóan kezdődik, na gondoltam itt a megmentőm, de azért ez is eléggé izzadtságszagú.
Szégyellem a pofámat, de a vége felé kifejezetten unalmassá válik a lemez, legszívesebben már kinyomná az ember. Ott van még a This Ain't a Love Song és a White Thrash Circus, talán utóbbiban van még valami fantázia, de a két dal együttvéve ér kb. egy felet. Utolsónak a Goin' Out Swingin'. Ezaz! A végére sikerült valami hallgathatót produkálni, nem a többi dal jól megfigyelhető sémájára épült, némi fantázia-szikrákat vélek felfedezni benne.

Összefoglalva: négy-öt erős dal, a többi reszli. Inkább adták volna ki jövő ilyenkor, de addig írhattak volna fölösleges dalok helyett húzós nótákat. A töltelékdalok sokasága unalmassá varázsolja az amúgy tökéletesen, nagyon telt hangzással szóló albumot. Tényleg minden körülmény adott lett volna ahhoz, hogy méltósággal fejezzék be pályafutásukat (mert Mick Marsot elnézve rövidesen ez következik), de úgy látszik még így is lehet hibákat elkövetni. Most nem lehet arra fogni a hiányosságokat, hogy jaj ki voltak égve, vagy hogy nem az eredeti négyes volt a stúdióban. Ennyire tellett, következő próbálkozás meg ugye nem valószínű. Úgy érzem át lettem baszva.