Elérkeztünk a cikksorozat harmadik részéhez, és egyben a legnehezebb részéhez a történetnek. A Wolf’s Lair Abyss stabilitása után azt gondolná az ember, hogy egyenesbe jött a zenekar, és hogy hasonló szintű és hangszerelésű, kiforrott lemezt várhatunk. A Mayhem igazán itt mutatta meg, mennyire a meglepetések zenekara, és elég éles fordulatot tettek…

2000-et írunk, túl egy promón, egy Zyklon-B-vel közös spliten, és egy koncertlemezen megjelenik a legújabb stúdióalbum. A híres-hírhedt Mayhem: Grand Declaration of War a boltokba kerül, a fogadtatás viszont ellentmondásosabb, mint valaha. Mindez persze érthetetlen egészen addig, míg a lejátszóba nem kerül a lemez. Elkezdődnek az első hangok. A minőség kifogástalan, és egészen hangulatosnak mondhatóak a dallamok – meglepetése, hogy az első szám első riffje megegyezik az előző album(Wolfs Lair Abyss) utolsó riffjével, ami remek atmoszférát teremt és kedvet ad a hallgatásra, gondoljatok csak bele(mármint azok, akiknek ez újdonság) beraksz egy egészen új, számodra ismeretlen lemezt egy általad kedvelt zenekartól, és az első másodpercekben biztosra veszed, hogy ezt hallottad valahol. Amúgy kétséges, hogy elsőre leesik, miért olyan ismerős – legalábbis szerintem. A szám közepe felé egy mély és egy magas hang párbeszédet folytat egymással. Nem megszokott, de itt még nem estem kétségbe, az előző lemez ”intrója” is érdekesre sikerült. A lemezen vannak ötletes tételek, az In The Lies Where Upon You Lay és az A Time To Die például kifejezetten annak mondható. De ezek után a számok után mintha elkezdene hanyatlani a lemez. Megismétlődik az első szám olyan verzióban, hogy alatta beszéd van keverve, sőt, olyan tétel is van, ahol Maniac csak beszél több mint fél percen keresztül, és gondolom örülnünk kéne, hogy egyszer az egyik fülünkben halljuk a hangját, másszor a másikban. És itt még nincs vége a negatív meglepetéseknek, pedig itt már minden rég túlmutat azon, hogy élvezve hallgassuk a lemezt, ugyanis ilyen drogos-diszkós dobgépes zene következik Maniac effektezett suttogásával. Nincs mit tagadni, a 3. tétel után az egész lemez botrányosan nagy káosz halmaza, semmi összetettség, semmi kidolgozottság. Állítólag konceptlemez, de amennyiben az, akkor  méginkább egységet kéne tükröznie. Ami tény, az az, hogy rengeteg momentum feltűnik a Wolfs Lair Abyss lemezről. Azt kell hogy mondjam, a Mayhem itt hanyag munkát végzett, a hangszerelésre legalábbis nem nagy hangsúlyt fektettek. Fogalmam sincs, mi a célja ennek a lemeznek, talán épp az, hogy felháborodást keltsen. Nos, én nem háborodtam fel, de megtorpant a zenekarba vetett bizalmam. Nem is ítélkezek, csak egyszerűen leírom, hogy ez a lemez nem tetszik, ez a lemez nem egy kiforrott munka.

Töredéke sem érződik a régi misztikumnak, az atmoszférának. Nem vagyok egy konzervatív rajongó, de ezt a lemezt nem tudom megemészteni. Ha csak az első három számot hallottam volna, azt mondanám, ez egy jó, dinamikus és egyedi lemez, kifogástalan hangzással, de így azt kell mondanom, hogy egy olyan kártyalap a zenekartól, amire senki sem számított, amire talán senki sem tud magyarázatot adni…

Folytatása következik!