Stratovarius: Polaris
Megjelenés: 2009. május
Kiadó: Edel
Értékelés: 5/10

Na, csak nem bírtam ki egy hónapnál tovább Karcolatozás nélkül. Elhatároztam, hogy ezentúl is írok, de csakis olyan dolgokról, ami valami érdeklődést vált ki belőlem, tehát kedves zenekarok, ne küldjetek promócédéket, demókat, mert úgysem fogunk foglalkozni vele, kivéve ha. Köszi.

Érdekes lehetett elkészíteni ezt a Strato-albumot, ugye egyfelől két évnyi jogi huzavona, nyilatkozatháború, viharabiliben után végülis sikerült kipenderíteni a zenekar egyetlen alapítótagját és fő dalszerzőjét, az enyhén bomlott elméjű, de valamikor zseniális Timo Tolkkit. A gitáros azóta már kiadta eredetileg az anyabandának szánt dalait Revolution Renaissance néven, amit megfejelt egy folytatással is, sőt még egy felejthető és fölösleges szólólemezre is futotta erejéből. A nélküle továbbinduló társak meg kipróbálhatták, milyen az, amikor nem egy kész lemezanyagot pakolnak eléjük, és csak annyi a dolguk, hogy felnyomják a stúdióban. Tolkki helyére egy 26 éves srác, Matias Kupiainen került, a dalok egy részét közösen írta a másik Timoval (Kotipelto - énekes), valamint teret engedtek a 2005-ben érkező Lauri Porra basszernek is. A billentyűs Jens Johansson is hozott két szerzeményt.

Akárhogy is, a végeredmény meglehetősen átlagos lett. Annyira talán nem szar, mint a nagy visszatérést jelentő 2005-ös album, de így is csak óvatos középszer lett a végeredmény. Van néhány szerethető tétel, mint például a nyitó Deep Unknown, vagy a Higher We Go - hozzátenném, mindkettő Kotipelto/Kupiainen munka - de a legtöbbet simán elfelejted, mire a 60 perces lemez végére érsz. Lauri Porra hozott néhány belassult, vagy tán epikusnak szánt témát, mint például a rém unalmas, itt-ott már Therionosodó Emancipation Suite két része, legközelebb (ha lesz ilyen) én nem engedném ezt neki, bűnrossz, de tényleg. Annak az egynek örülök, hogy azért ez a Kupiainen gyerek nem olyan rossz (hiába, Sibeliusos volt ő is), sőt Jens Johansson is végre visszanyerte méltó szerepét, és több helyen hallható, a gitárossal váltott szólói például tetszetősek.
Néha a dalcímek alapján azt hihetnéd, hogy végre valami gyors kétlábgépes zúzda következik, ami miatt annyira imádjuk Jörg Michaelt, de csalódni kell, a When Mountains Fall is csak csöpögés, és a Falling Star is álmosító középtempó.

Ha most nem csak egy szerződéses kötelezettséget tudtak le, hanem komolyan gondolják ezt a Stratózást, igencsak össze kéne kapniuk magukat a srácoknak, mert ez így fos. A borító önmagában jobban tetszett, mint a dalok együttvéve. Két szerzemény vinné a hátán az egész Polarist, már ha bírná.