Éjfény: Darkzone EP (2008)

A veszprémi Éjfény 2000 óta tolja saját szekerét, eddig három demót és jelen írásban tárgyalt Darkzone EP-t tudják felmutatni, ami a tavalyi Alkonyzóna demó hat dalának angol nyelven újravett változata.

Mit ne mondjak, elég komolyan megzavartak elsőre, az Éjfény névből gondolhattam volna akár egy Tűzmadár-vonalon mozgó heavy-power bandára, vagy egy gótikus, dark metalos alakulatra, az általuk kreált műfajmegjelölésükből - motschar - pedig akár egy sludge-os, borultabb zörgedelemre is asszociálhat az egyszeri zenehallgató, egészen addig, amíg bele nem fülel a dalokba. Ha mindenképpen skatulyába kéne húzni őket - bár úgy tudom, nem szeretik - akkor úgy mondanám, hogy az amerikai power metal találkozik némi thrashes progresszivitással, s mivel erre nincs külön szavunk, maradjunk a motscharnál.

A nyitó Flesh középtempósan zakatol, Takács Árpi reszelősebb énekhangja néha effektezve, a refréneknél tisztán szólal meg, de középtájon némi hörgés is becsúszik. Bár van kurázsi a nótában, fő dallama is fülbemászó, nem húz annyira, hogy tartós szerelemre gyúljak iránta. Sajnos ez több dalra is jellemző, bár az ok nem a zenészekben, inkább a vékony hangzásban keresendő, aminek feltehetően a pénzhiány az oka.
Több progresszivitás szorult a keményebben indító, durvább énekkel vastagon teletűzdelt Machine Manbe, ahol a zene pompásan illeszkedik a szöveghez, komolyan már csak egy fejleszakítós szóló hiányzott volna belőle az alig hallható jelenlegi helyett, bár meg kell mondjam, technikailag nem lehet belekötni. Ezután indul akusztikusan a hat tétel legjobbika, a kvázi-lírai The Infidel. Árpi itt szerencsére változatosabban használja a hangját, a végefelé előkerülő szóló pedig igazán dícséretes, érződik a Metallica késő 80-as évekbeli remekjeinek hatása.
A továbbiakban kicsit szétesőnek érzem a So Manyt, hiába van jó refrénje, a hosszú és monoton verze sajnos magasból aláhulló mestergerendaként vágja agyon az egészet, szerencsére az ezt követő Chase már erősebb, egy harapósabb zúzda, nyilván közönségkedvenc a koncerteken. A tombolda után ismét egy érdekes fordulat: a melankolikus The Wallban egy énekeshölgyet (Péti Krisztina) is bevetnek a siker érdekében. Nem rossz, de az eddigiekhez nemigen illeszkedik szervesen, lágyabb és érzelmesebb szerzemény.

Nincs elveszve az ügy, kiváló dalkezdemények ezek. Ha az énektémákat kicsit átvariálnák, és az egész cuccot felvennék profibb körülmények között, még 3-4 Flesh és The Infidel-szerű szerzeménnyel, megérnének a kiadóra és a terjesztésre. Az anyag szabadon letölthető a zenekar honlapjáról.

www.ejfeny.com