Tegnap éjjel a PeCsában fosztottam ki a büfét a Paganfest nevű folk-metal fesztivál indokával takarózva, így valahol érthető, hogy amikor ez a bejegyzés megjelenik, éppen az igazak álmát alszom valahol.
Viszont nem igazi blogger az, aki nem juttat valami kézzelfogható tartalmat az olvasótábornak, főleg ha az a megtiszteltetés éri, hogy három napon belül kétszer szerepel az Index címlapján. Éppen ezért mai úticélunk Kansas!
A név egy hetvenes években sikeres, nyolcvanas években takaréklángon működő, kilencvenes években lagymatagon pihegő, mára pedig erőteljesen megöregedő, mondhatni leeresztett zenekart takar. Óva intek mindenkit attól, hogy ez alapján ítélje meg őket, alkottak remekműveket is egykoron, például a cukormázzal bevont Dust in the Wind megmászta a slágerlistákat is. Nem csoda, a dalban legalább fél tucat hegedű zokog. Náluk gitározik a rocktörténelem kevés számú félszemű gitárosainak egyike, Rich Williams. Amolyan kalózforma fazon, ez a mellékelt képen is látható.
Sokkal jobban állt nekik a nyálas balladáknál a lazább hard rockosabb vonal, az 1975-ös Song for America lemezüket sokat hallgattam néhány hónapja. Van rajta egy dal, a Down the Road, aminek a dallama a Jóisten tudja miért, nem akar kimászni a fülemből, pedig nem egy világsláger. Találtam róla egy 1982-es koncertvideót ami történelmileg a banda kezdődő leszállóágában foglal helyet. Ennek ellenére a felvétel remek, az énekes-hegedűs Robby Steinhardt is remekel. Nézzétek meg!