AC/DC: Black Ice
Megjelenés éve: 2008
Kiadó: Columbia
Értékelés: 10

Több, mint két éve lehetett az, hogy egy délutánon rámtört az AC/DC-mánia, és előszedtem a teljes diszkográfiát az 1975-ös T.N.T-től a 2000-es Stiff Upper Lip lemezig. Napokon keresztül szinte mást sem hallgattam, csak az ausztrál veteránok időtálló, veretes rockmuzsikáját, pedig ilyesmit ritkán teszek. Akkor elgondolkodtam, vajon nincs-e már itt az ideje egy új anyagnak és világturnénak, s láss csodát, néhány héten belül megjelentek az első kósza pletykák arról, hogy a hard rock halhatatlanjai lassacskán előmásznak barlangjaikból, hogy újfent megmutassák a világnak, hogyan kell több mint 30 év után is hitelesen játszani ezt a fajta rock'n'roll boogie-keveréket. Így is történt, nem zörög a haraszt ugyebár, apránként beindult a hatalmas marketing-gépezet, elkezdtek csepegni az információk a formálódó Black Ice-ról és a mindenki által várt turnéról.

Most, amikor végre hallhatom a 15 új dalt, kellemes érzés fog el. Angus Young és társai továbbra sem álltak neki kísérletezni, hanem továbbhaladtak azon a vonalon, amit csak ők tudnak úgy produkálni, hogy közben több millió lemezt adnak el - ne felejtsük el, hogy 1976 óta minden soralbumuk legalább platina, de legtöbb esetben többszörös platina státuszt ért el, nem beszélve a Back In Black szédületes sikeréről, amely remekből világszerte 42 millió példány fogyott, és ezzel a második legkeresettebb lemez lett.
A nóták olyanok, mint régen. A hangzás persze a technika fejlődésével folyamatosan változott, most is kiváló. Keményebb dalokat, még fogósabb riffeket ígértek, mint amilyeneket nyolc éve hallhattunk a Stiff Upper Lipen, és ezt az ígéretet sikerült is betartaniuk. Eleve hárommal több dalt rögzítettek, és úgy tűnik sikerült megalkotniuk az 1990-es The Razors Edge óta a legjobb AC/DC lemezt.

Bizonyára rajongók százezrei tartják sokkal jobbnak a Bon Scott-korszak dalait, abban igazuk is van, hogy Brian Johnson nem tudja felülmúlni a rövid életű, korán távozó Bon hangját, személyiségét, varázsát, de néhol igen jó hatásfokkal közelíti meg. A nyolcvanas évek szültek ugyan néhány haloványabb dalcsokrot, de mióta egyre csak hosszabodnak a turnék közötti szünetek, úgy látszik jobban fel tudnak töltődni ahhoz, hogy valami nagyot alkossanak. Az augusztus óta ismert Rock 'N Roll Train dal mellett van még egy féltucat igazi kiválóság, mindjárt a másodikként következő Skies On Fire, a második kislemeznóta War Machine a maga furcsán komor, mélyben dörmögő basszusgitárjával, a Wheels (kedvenc) vagy a Stormy May Day. De mondhatnám a fura hangulatú, lassabb, kicsit bluesosabb Rock 'N Roll Dreamet is csúcspontnak. Nincs üresjárat, nincs unalom, ez 56 perc vérbő AC/DC.
Laza szerkezetű, jól ismert témákat megéneklő, zeneileg 35 éve változatlan köntösbe csomagolt korong, Angus és Malcolm Young jól ismert gitárjátékával, előbbi úr kiváló szólóival, Cliff Williams 1977 óta pontos basszuskíséretével, Phil Rudd nyugis, visszafogott dobolása mellé Brian Johnson elnyűhetetlen hangjával. Szerintem senki sem fogja visszasírni a pénzét, ha megveszi ezt a lemezt, egyszerűen azért, mert ez olyan album, amire megalkotói is büszkék lehetnek. Ha ez lenne pályafutásuk utolsó állomása, méltó lenne életművük lezárásához. Reméljük ez még egy jó darabig nem következik be, és lesz még követője a Black Ice-nak.

01. Rock 'n Roll Train (4:21)
02. Skies on Fire (3:34)
03. Big Jack (3:57)
04. Anything Goes (3:22)
05. War Machine (3:09)
06. Smash 'n' Grab (4:06)
07. Spoilin' for a Fight (3:17)
08. Wheels (3:28)
09. Decibel (3:34)
10. Stormy May Day (3:10)
11. She Likes Rock 'n Roll (3:53)
12. Money Made (4:15)
13. Rock 'n' Roll Dream (4:41)
14. Rocking All the Way (3:22)
15. Black Ice (3:25)