Mivel a legutóbbi, tatabányai Cryptic Remains koncert hangosítási okokból nem a legjobb élményt nyújtotta, vártam a következő alkalmat a viszonylag friss, de annál életképesebb death metal horda pusztítására. Erre az alkalomra a Molothowban került sor, ez pedig biztosíték volt a megfelelően jó hangulatot és társaságot illetően. A koncert szándékos késéssel indult, szerencsére nem túlzó késéssel, és a Molothow színpad megtelt a CR tagjaival. Egy nagynehezen szerzett discmanről felcsendült Gábor sajátosan összeállított intrója. Ez például egy olyan mozzanat, amit egy technikás death metal zenekarnál nem tartok lételemnek, bár ily módon akár egyedülállónak is tekinthetnénk. Az intro végeztével a húrokba csaptak, és felcsendült az Orphans of Clarity című, eddigi legtempósabb szerzeményük. Örömmel tapasztaltam, hogy ezúttal a hangosítás is klasszisokkal jobban be lett lőve, így a zenei tényezők a hely adottságaihoz képes jól szólaltak meg. Az Orphans of Clarity hallatán az embernek több dolog is eszébe jut: az egyik, hogy minek köszönhető, hogy egy friss csapat ennyire jól felkészült műsort ad elő? A válasz valószínűleg a maximalizmusban rejlik, és ugyebár a tegok egy részének vannak tapasztalatai színpad és zenekarozás terén. Témáiban és mentalitásában a Cannibal Corpse, technikásságában helyenként a Nile-t juttatja eszembe a produkció. A hangzás az este összes bandája közül itt volt a legharapósabb és legkivehetőbb, a dob dübörgése és a gitártémák is tisztán csengtek, az egyetlen apró élménycsökkenést az okozta, hogy az Exodikon zenekarból is ismerős Pósfai Ferenc gitáros hangereje néhol eltörpült Gábor hangerejéhez képest. A basszushangerővel és játékkal is elégedettek lehetünk, a hangszer birtokosa, Farda Imre ezen az estén is viszonylagos szolídsággal és visszafogottsággal nyúzta a basszusgitárt, a tudása teljes mértékig megállta a helyét, talán néhány koncerttel ezután a gátlásait is leküzdi, és önfeledtebb tud lenni a színpadon. Ritkán hall az ember olyan jól artikulált és karakteres hörgést, amit Tarr János produkált a színpadon. A hangja abszolút verhetetlen, meggyőződésem hogy a technikásság és a hangzás mellett a vokál erőssége válik majd a zenekar védjegyévé. Amit véleményem szerint Jánosnak még fejlesztenie kéne, az a közönséggel szembeni kommunikáció. Persze itt nem arra gondolok, hogy a számok között felesleges rizsát kéne szórnia, hanem például arra, hogy éneklés közben szemkontaktust tartson a közönséggel, mert egész koncert alatt ritkán néz a közönségre, észrevételem szerint a plafont felé néz többnyire. A lényeg, hogy ő, mint hangszer nélküli énekes hivatott arra a feladatra, hogy a közönséggel kommunikáljon akár az átvezető szövegekben, akár a dalok közben szemkontaktussal, esetleg némi headbangeléssel. Ha már a színpadi mozgásnál tartunk elmondanám, hogy látható javulást véltem felfedezni már az előző koncert óta. Persze ebben biztos benne van Gábor és Ferenc rutinja is, de örülök neki, hogy evvel egy plusz lendületet vittek a produkcióba. Gábor most is halálpontosan pengetett, és csak egy panaszom lenne rá, az énekes földalatti mélységekből előtörő, karakteres hörgéséhez képest kissé vékony az ő vokálja. Azt viszont tudom, hogy ez megy neki, és azt a tanácsot adnám, hogy gyakorollással próbálja a hangját kicsit karakteresebbé képezni, hogy ne legyen olyan ég és föld különbség kettejük hangja között. Hie Bence dobos avval érdemli ki igazán a tiszteletet, hogy viszonylag rövid idő alatt egész jó szinten megtanult dobolni, és észrevehetően jobban bírta a tempót, mint a legutóbbi alkalommal. A kezdő dalt a lassan közönségkedvenccé váló Deep Soul Terror, a Horried Visions, az Abysmal Grief, és a Gardens Of The Grey Decay című dalaik követték. A műsor összetételét tekintve a következőket figyeltem meg: a lendületes kezdés után a műsor témái egyre lassabb tempójúak lesznek. Lemezen biztos teljes mértékben beválhat ez a koncepció is, de aki koncerten nézné meg a bandát, az feltételezem vágyik némi lendületre a műsort illetően, így véleményem szerint a műsor kétharmada felé becsúszhatna egy lendületesebb szám, akár egy feldolgozás formájában is. Az élményt illetően pedig le a kalappal!

A táti death metal horda után egy könnyebben emészthető, pattogósabb, önmagát thrash/deathként definiáló 1KillEmbrace következett, akiknél ez alkalommal mutatkozott be Katona Rajmund, az új gitáros, akinek neve az Amphoteros és Amaranth zenekarokból lehet ismerős. A hangzás kevésbé volt jó, de többen megállapítottuk, hogy az ő zenéjükhöz ez a hangzás teljesen helytálló, sőt, nekem Krisztián egyedi gitárhangzása kifejezetten tetszik. Kokó, aki mindig pörög a színpadon, a mai produkciójára is csillagos ötöst érdemel, remekül kommunikál a közönséggel, meghozza az ember hangulatát és lendületet visz a buliba. Első alkalommal volt szerencsém látni őket, és bár evvel már kevés embernek mondok újat, számomra nagy pozitívum, hogy magyar szöveggel születnek a számok, és a néhol hardcore-os szaggatott riffek mellett technikás dolgokat is hallhatunk, ami a zenei élményt fokozza. A dob és a basszus is halálpontos volt, és Rajmund helytálló mondattal mesélt a zenekar mentalitásáról és eltökéltségéről, miszerint egy olajozott gépezetbe került bele. Aki ismeri őt, tudja hogy precíz és kreatív zenész, és bár egyelőre a beilleszkedés stádiumában tart, bízok benne, hogy a későbbiekben beleviheti a kreativitását a csapat munkásságába, és amint kibontakozik, a 1KillEmbrace egy még ütősebb koncertgépezet lesz.

Az estét a Casketgarden zárta, akik épp új lemezüket turnéztatják. már egy ideje el akartam kapni őket, és ez végre most sikerült is. Sajnos a hangzásuk nem a legjobbra sikeredett, amiről ők nem igazán tehettek pillanatnyilag, arról azonban igen, hogy észrevételem szerint már nem olyan dinamikus a koncertjük, mint például 3 évvel ezelőtt. A hangulat jó volt, és meglepő - nem meglepő módon Tóth Balázs vendégszereplése mellett Pósfai Józsi is színesítette a fellépést.