Koncertbeszámoló a 2008. november 4-i budapesti Körcsarnokos Jethro Tull buliról.

Kivételes szerencse, hogy az idén negyven éve megalakuló Jethro Tull két egymást követő napon is megtisztelte hazánkat fellépésével. A november 3-án Debrecenben adott koncert után egy nappal már a budapesti Körcsarnok kapui előtt várakozhattak a rajongók Ian Anderson és társulata fellépésére.

Totál teltház volt. Szerény személyen jócskán rontotta az átlagéletkort. Találkoztam olyan amerikai magyarral is, aki 1970-ben, 17 évesen látta először a Jethro Tull-t Philadelphiában. A szürke hétköznapokból kitörni szándékozó, morcos, nyakkendős, ötven feletti hivatalnokok, hatvanas évekből ittragadt hosszúhajú hippimaradékok, példás családapák feleségeikkel és gyerekekkel, kifakult húszéves turnépólóikat relikviaként magukon hordozó ősrockerek, kíváncsi huszonéves egyetemisták gyülekeztek a bejárat előtti hangulatkarbantartó pultok környékén, beengedésre várva.

A szervezés korántsem volt zökkenőmentes, eredetileg ugye a Petőfi Csarnok adott volna otthont az eseménynek, ám a Jethro menedzsmenteje utólag kérte a szervezőket, hogy kizárólag ülőhelyeket biztosítsanak a publikum számára, így a került a koncert másik helyszínre. Erről rengetegen nem értesültek időben, így fordulhatott elő az, hogy a PeCsába igyekvő tömeget egy cetli fogadta, hogy fáradjanak át a Körcsarnokhoz.
Aki sikeresen vette ezt az akadályt, az bátran vághatott neki az ülőhelykeresési ceremóniához, többeknek fogalma sem volt róla, hová ülhet, melyik sorokba érvényes a jegye, így a 19:30-as kezdés helyett fél órával később, nyolc órakor kezdhetett csak a zenekar. Be kell valljam, elementáris, katartikus élményre készültem, ami a koncert első pillanatától az utolsóig rabul ejt, de ez nem teljesült maradéktalanul. Eleve az a tény, miután a fények kialudtak, Andersonék már javában zenéltek és még mindig nyújtogatnom kellett a nyakam, hogy a sok tébláboló, helykereső embertől láthassam a színpadot, sokat rontott az összképen.

Annak ellenére, hogy ez egy 40-éves jubileumi turné, semmilyen apróság nem emlékeztetett erre. Nem voltak színes háttérvásznak, konfettieső, kivetítők, lángoszlopok, úgy tűnik a Jethro nem a külsőségekről szól. Valóban, sokkal meggyőzőbb volt az, amit hallottam. Martin Barre, noha az évek felette sem szálltak el nyomtalanul, valamint 12 nap múlva ünnepli 62-ik születésnapját, hatalmas lendülettel, olykor kajánul mosolyogva dörrentette meg gitárját, játéka az est jócskán kiemelkedő pontja volt számomra. Hasonlóan jóleső volt az Andrew Giddings helyén játszó John O'Hara billentyűst hallgatni, nekem úgy tűnt megállja a helyét a Giddings mester által 15 évig betöltött poszton. Ugyanezen dícséreteket azonban megvonom David Goodier basszsugitárostól és James Duncan dobostól, tőlük - főleg utóbbitól - többet vártam volna, mint  egymástól független háttérzenélést.

A központban, mint mindig, Ian Anderson állt. Páratlan színpadi mozgásával, lenyűgöző hangszeres tudásával és kedvességével az első dal után megnyerte magának a közönséget, így tíz perccel a kezdés után kezdett helyreállni a korábban megzavart lelki békém. Sajnos nem mehetek el amellett szó nélkül, hogy Anderson hangja nagyon megkopott az évek alatt, többször csak hamis hangokat sikerült kipréselnie magából, és nem egy alkalommal egyszerűen elnémult. A magasak helyett olykor szinte orrhangon produkált valamit - ez egy nagyon gyenge pontja volt a koncertnek, amit csak a zenészek páratlan összjátéka tudott kissé feledtetni. Igazság szerint egy teljesen instrumentális koncertet sem utasítottam volna vissza.

Nézze el nekem a kedves olvasó, hogy nem készültem pontos setlisttel. Ennek oka az, hogy nem ismerem a zenekar teljes munkásságát, csak a legismertebb dalaikkal vagyok tisztában. Ez nyilván kínzó hiányosság, de megpróbálom pótolni. A My Sunday Feeling volt a kezdőnóta emlékeim szerint, az 1968-as This Was lemezről, de ekkor még a közönség nagy része a zenekar helyett csak az ülőhelykeresésre figyelt. Nem sokkal később jött az első igazi nagyágyú, a Living In The Past. Itt ismét megütötte a fülemet az énekes teljesítménye, bár úgy láttam, ez nem sok embert zavar, inkább átszellemült örömöt láttam az ülésre kényszerített nézők arcán.
Hogy a Anderson mekkora frontember, azt a Serenade to a Cuckoo (szintén első lemezes) dalnál lehetett igazán észrevenni, azt a hol nevetséges, hol magával ragadó, szuggeráló színpadi mozgást, gesztikulációt, mozdulatokat, jótékony közönséghergelést nem lehet megtanulni, erre születni kell. Amit a Cuckoo végén művelt, azt a komédiát nehéz szavakba önteni.
Sajnos most nem volt olyan sok, csakis rá jellemző humorú megjegyzés, mint amennyit a róla szóló hírek alapján vártam, azért a zseniálisan elővezetett Too Old To Rock 'n' Roll előtt csepegtetett némi iróniát a szintén too old Mick Jaggerről szóló megjegyzésébe.
A pontos dalsorrendet nem jegyeztem fel, mert a koncertre figyeltem, ugyanezen okból nem készítettem fotókat sem. Az egészen biztos, hogy az előadás első felében hallottuk még a Nursie-t, valamint az A Song for Jeffrey című tételt, ahol Anderson elpoénkodott a Jethro eddigi basszusgitárosainak a számozásán, a második számút ugyanis éppen Jeffrey Hammondnak hívták - bár az említett nótát nem ő jegyzi - David Goodier pedig jelenleg a hetedik a sorban.

Meglepetésként ért a sok régi dal mellett egy 1991-es szerzemény, a Catfish Risingról származó Rocks On The Road, szerencsére ebben a bluesos egyvelegben Martin Barre igazán kiélhette magát. Később is jutott lehetősége szólótudása legjavát bemutatni, a szünet után hallhattunk tőle egy remek gitárszólót, ami utólag begyűjtött információim szerint egyik régi szólólemezéről, a Trick of a Memoryról származik. Ez egyébként közvetlenül a My God előtt hangzott el, Anderson pedig megtisztelte annyival régi harcostársát, hogy távol maradt és hagyta egyedül kibontakozni a színpadon.

Engedtessék meg, hogy végleg felborítsam az időrendiséget. Hallhattuk teljes hosszúságában a Heavy Horses-t (hatalmas ováció fogadta), még a műsor elején a Living In The Past-et. Anderson hol gitáron, hol fuvolán kísérte a szerzeményeket, szeretném megjegyezni, hogy egészen elképesztő hangokat képes produkálni az utóbbi hangszerrel, olykor saját hangját is beleadva. Úgy láttam, a közönségnek leginkább a Thick as a Brick jött be, amit hiba nélkül vezetett elő a banda, körülöttem is sokan énekelték a dal szövegét.
Időnként lehetőséget adott a zenészeknek, hogy tudásukat önállóan is megcsillogtassák, valamelyik dal felvezetőjeként David Goodier is próbált pengetni valami egyedit, de nekem úgy tűnt, hogy többször is elrontja azt, amit elkezdett, jobb lett volna nem erőltetni a dolgot.

Szerintem sokan titkon a legendás Budapest című szerzeményt várták, amit az 1986-os budapesti koncert ihletett, lemezen pedig egy évvel később jelent meg. Fenomenális volt... még a gyenge ének sem tudta elvenni a kedvemet. A műsor legvégén játszott Aqualung idején pedig egy újabb csúcspont jött el, sokan felpattantak helyükről, és a kiharcolt ráadásdalt is fennállva, tapsolva fogadták. Itt is érezni lehetett, hogy a hangzás  itt egyáltalán nem rossz (a debreceni koncertről nem éppen ezt hallottam), és az öt úriember nagyon jól tud együtt zenélni ha akar. Miután megkaptuk az utolsó dalt, a fények egyszerre gyúltak ki, összezúzva minden reményt a további folytatásra. Így kicsit befejezetlenül, de összességében pozitívan fejeződött be a Jethro Tull 2008-as budapesti koncertje. Aki nem volt ott, nagyon bánhatja.