Egy kétrészes írás első részét olvashatjátok most, a második rész (Elfújta a grunge II. - Akik megérdemelték) egy-két napon belül érkezik. Az esetleges tárgyi tévedések életkori sajátosságból, valamint tudatlanságból fakadnak.

Nem vagyok rocktörténész, sem szakújságíró vagy ilyesmi, egyszerűen szeretem a zenét, és jól esik kutatni egy olyan rocktörténeti korszakban, aminek idején még a pisikását kevertem, vagy egyszerűen nem is éltem. Az előbbi kategóriájába tartozik a nyolcvanas évek végének csilivili, túlburjánzó, értéket és szemetet egyaránt termelő, rockban gazdag korszaka. Csúcson voltak a kiadók által összeboronált glam és pop metal bandák, kis túlzással az utolsó lóhajú senkiből is lehetett stadionokban sikító nagylegény, ha kellő hátszelet kapott. Az MTV és a nagyobb rádiók (pl. KNAC) ekkor még jó üzletként tekintettek az ilyesfajta zenére, nyilván az akkori Headbanger's Ball is nézettebb volt, mint napjainkban. Csak néhány kelléket kellett biztosítani a sikerhez: pár flakon hajlakk, cicanadrág, nyafogóshangú (falzett) énekes, hatalmas pózok, szerelmes dalok, szesz, drogok, csöcsök, stb. Persze az sem volt baj, ha az illető urak zenélni is tudtak, bár néhányuk nemigen vitte túlzásba a technikai tudást tekintve.

Voltak kiváló zenekarok, akik tehetségüknek köszönhetően küzdötték fel magukat, még a 80-as évek elején, vagy még korábban. Ilyen volt például a Van Halen, a Mötley Crüe, az L.A. Guns, a Quiet Riot, a W.A.S.P. a Whitesnake és még sorolhatnám. Ők valódi, időtálló értékeket állítottak elő, nagy részük még ma is létezik, turnézik, jobb-rosszabb lemezeket ad ki, jól megél saját legendájából. Utánuk következett 80-as évek közepén feltörő középmezőny, az ő soraikból már több gyenge zenekar is kikerült, de nagy átlagban még hallgathatóak voltak, pl. Twisted Sister, Stryper, Warrant, Cinderella, Poison, Europe, stb. A legdurvább alakok viszont csak a 80-as évek végén tűntek fel, a fent emlegetett bandák kópiájaként, producerek által összeválogatva, mesterségesen feltuningolva: Faster Pussycat, Roxx Gang, Dangerous Toys...a sor még sokkal hosszabb is lehetne. Néhányuk szerencsére idejekorán feloszlott, bár többen riogatják a jóhiszemű rockhallgatókat holmi újjáalakulással. Azért leszögezném, hogy nemcsak szar bandák alakultak a 80-as, 90-es évek fordulóján, hiszen ekkor aratta első sikereit a Skid Row, vagy a mostanában ismét aktív Steelheart.

A fent említett bandák közös jellemzője az, hogy a nagyjából 1991 környékén Seattle városából elinduló grunge és alternatív zenei hullám óriási csapást mért rájuk, amit csak elenyésző részük élt túl egyenes gerinccel. Rengeteg zenekar feloszlott, van akikért kár, és van akikért nem. Ez a kétrészes cikk ezzel a két kategóriával fog foglalkozni, elsőként azon csoportokkal, akiket méltatlanul sodort el a változás szele.

SKID ROW
Aktivitás: Nagyjából 1986 és 1996 között, majd 1999-től máig, teljesen fölöslegesen.
Legnagyobb sikereik ideje: 1989 és 1992 között, a pofátlan, dallamos muzsika mintegy utolsó fellángolásként kiadtak két bivalyerős street rock albumot.
Kár értük?: Hogy a viharba ne!

A New Jersey környékéről származó Skid Row későn jutott a nagyok közé, de legalább megadatott nekik az a lehetőség, hogy némi friss vért pumpálhattak az addigra teljesen a külsőségek köré épülő hajmetál vérkeringésébe. Az 1989-es, saját magukról elnevezett nagykiadós lemezzel sikerült befutniuk, felléphettek az Aerosmith előtt és nem mellesleg eladtak ötmillió albumot. Első slágereik az "18 and Life" és a "Youth Gone Wild" voltak.

Skid Row: 18 and Life (1989)



Skid Row: Youth Gone Wild (1989) 

1991-ben részesei lehettek a Guns N' Roses monumentális stadionturnéjának, mint előzenekar. Ez szerintem dupla élvezet volt a rajongóknak, és nemcsak azért, mert Sebastian Bach százszor szimpatikusabb frontember, mint Axl Rose, hanem azért is, mert az 1991-es "Slave to the Grind" című Skid Row lemez a maga négymilliós eladásával az egyik utolsó ütős rocklemeze lett annak az érának.

Skid Row: Slave to the Grind - Live at Wembley (1991)


 

A történet vége már nem ilyen mesés, a turnét követően a harmadik lemez felvételére csak 1994-ben került sor, Bob Rock producer segítségével. Az eladások alig lépték túl az egymilliós határt, és egy évvel az alternatívkodós "Subhuman Race" 1995-ös megjelenése után a zenekarból kikerült Sebastian Bach és Rob Affuso dobos, a banda pedig jégre került. Ugyan 1999-ben újrakezdték, erejükből csak két felejthető albumra futotta. Aki a régi Skid Rowhoz legalább minimálisan hasonlító zenét szeretne hallani, az füleljen bele Bach legutóbbi szólóanyagába, az Angel Down-ba.

STEELHEART
Aktivitás: Tényleg későn érkeztek, 1990-ben alakultak, két és fél évvel később le is húzták a rólót. 1996-ban egy rosszemlékű visszatérési kísérlet után tíz évig csend volt, majd 2006-ban tértek vissza, úgy háromnegyed-gőzzel.
Legnagyobb sikereik ideje: Egyértelműen az 1990-1992-es korszak. Nem is fog visszatérni soha.
Kár értük?: Igen, Miljenko Matijevic zseniális tehetségű énekes, kár, hogy korábban nem lett sikeres.

Simán el tudom képzelni, hogy sokaknak nem mond semmit a Steelheart neve, viszont akik látták a 2001-es Rock Star című filmet, Mark Wahlberg főszereplésével, azok már tudtukon kívül hallhatták énekelni a szóban forgó együttes énekesét.
Egy sikertelen, Red Alert nevű rockbandából lett egy svédcsavarral Acélszív, a horvát származású Matijevic belépésével. Szinte hihetetlen gyorsasággal jutottak lemezszerződéshez az MCA Recordsnál, első albumuk 1990. május 10-én jelent meg, a banda nevét viselve, az akkori divathoz képest egész tűrhető borítóval. Első nagy slágerük a "She's Gone" lett, egy tipikus power ballad, ami kitűnően illusztrálta Matijevic széles hangterjedelmét, de a maga nemében nem egy világraszóló alkotás. Sokkal jobb a szintén elsőlemezes "I'll Never Let You Go", vagy ha ütős, rakendrollos dalt kell mondani, akkor a "Rock 'N Roll (I Just Wanna)". Vince Neil egy kislábujját (kettőt) odaadná, ha ilyen hatásfokkal tudna élőben énekelni.

Steelheart: I'll Never Let You Go - Live in Japan (1990)

Steelheart: Rock 'N Roll (I Just Wanna) - Live in Japan (1990)

1992-ben az RCA még kiadta a "Tangled in Reins" című korongot, ám ez már csak a Billboard lista 144-ik helyéig tudodd kúszni, azaz több, mint száz hellyel lejjebb, mint az első album. Pedig nincsenek rajta rossz dalok, csak éppen hatalmasat változott a rockzenei színtér, mindent elsöpört a Nirvana és Pearl Jam, valamint a hasonló bandák végtelen sora.

Steelheart: Sticky Side Up (1992)

A tíz új dal nagyon jól összerakott egyveleg, nem változtattak a nyerő formulán, de Chris Risola, hatalmas tehetségű gitáros szólói és Matijevic korlátlan énekhangja sem volt elég ahhoz, hogy talpon tudjanak maradni. A történet végére egy baleset tett fekete pontot: egy koncert közepén az Matijevic sikertelenül próbált megmászni egy színpadi állványt, a vége törött orr és álkapocs, hosszabb kórházi tartózkodás, valamint a Steelheart feloszlása lett.
1996-ban újraaktivizálták magukat egy grunge-os beütésű album erejéig, ami óriási bukta lett. Tíz év hallgatás után 2006-ban kezdték újra ismét, de az azóta megjelent anyagok csak részben érik el a korai idők színvonalát, mégis érdemes bepróbálkozni velük: jobbak, mint a mai Skid Row...

Tudnék még ártatlanul eltaposott zenekarokat sorolni, szívesen írnék még a Lillian Axe-ről, vagy a Fifth Angel-ről, Crimson Glory-ról és társairól, de nem akarom túl hosszúra nyújtani a cikket. Persze ha nagy lesz az érdeklődés, akkor sorra veszem ezen zenekarokat is, de egyelőre az írás második felét ajánlanám nektek: néhány nap azokról fogok írni, akikért nem kár, hogy eltűntek a süllyesztő mocskában.