A Rock'n'roll legnagyobb önpusztítói - Lemmy from Motörhead!

A vén csótány 1945-ben született, Karácsonykor. Eredetileg Ian Fraiser Willis volt a neve, egy angol kisvárosban, Stoke-on-Trentben jött a világra. A papként tevékenykedő fater korán lelépett, ami sokat lendített a fiú korai éveitől kezdődő vallásellenességén.
Zenélni a hatvanas évek elején kezdett, egy rakás névtelen zenekar tagja volt, úgymint Opal Butterfly, Sam Gopal, stb. Ekkor még javában gitározott, szó sem volt az ének-basszer kombinációról, amit a Motörheadben harminc éve űz.

Első jelentősebb együttese 1965-ben fogadta soraiba, The Rockin' Vickers volt a neve. Nyoma sem volt még a mocskos rakendroll szövegeknek, akkoriban még a Beatles cukormázas rettenet-dalai voltak a menők. Amúgy arról voltak nevezetesek, hogy '65 nyarán szinte elsőként játszottak a vasfüggöny mögött, Jugoszláviában tettek egy rövid kanyart. 1967-ig tartott ki a csapat, majd szétszéledtek - a népes finn rajongótábor kivételével jóformán a varjú sem károgott utánuk.

Lemmy (bocs, akkor még Ian) már akkor is nagyban űzte a bulizás mesterségét, egy két évvel ezelőtti nyilatkozatban így beszélt azokról az időkről: "Miután '67-ben Londonból észak-Walesbe költöztem, egy rakás drogossal találkoztam szinte naponta. Egy fiatal csajjal éltem, aki heroinfüggő volt. Három év alatt megölte. Utálom az ötletét, de azt hiszem a legjobb módja a heroin elleni küzdelemnek a legalizálás."
Megfordult Jimi Hendrix és a The Nice mellett roadként, ahol gondolom szintén nem élt önmegtartóztató életet, de az igazi mélyvíz a Hawkwind zenekarhoz való csatlakozás volt. Ez egy 1972-től 1975-ig tartó időszak volt. A banda akkortájt divatos space-rockot játszott, ami annyit jelent, hogy az összes koncerten beállva zenéltek, és úgy próbálták magukat és a hallgatóságot az űrbe "repíteni". Amúgy ennek ellenére elég komoly sikereik voltak, az 1972-es Silver Machine kislemez nagyjából kirántotta őket az angol underground színtérről, így később amerikai turnéra indulhattak. A '75-es Warrior on the Edge of Time lemez turnéja során eljutottak egy májusi amerikai turnéra. Még a kő-drogos zenekar tagjai is besokalltak, amikor Lemmyt elkapták amfetamincsempészésért az USA-Kanada határon. Emellett némi kokain is előkerült, így az akkor már basszeren játszó zenészt szépen börtönbe vágták, ami miatt a Hawkwind néhány bulit lemondani kényszerült. Dave Brockék nem nézték ezt tétlenül, szépen megkérték, hogy nézzen másik zenekar után, majd folytatták mai napig tartó gályázásukat a viszonylagos névtelenség tengerén.

Öt nap börtön után engedték ki, egyből egy saját zenekar toborzásához kezdett. A korábbi haver Larry Wallis mellett Lucas Fox csatlakozott hozzá, majd felvették a szépen csengő Bastards nevet. Lemmy ezidőtájt szinte soha nem volt teljesen tiszta, ráadásul ki volt akadva a Hawkwindes történet miatt, ezért volt ilyen "szarok-bele" hangulatban. Ám miután Doug Smith a menedzser felvilágosítótta, hogy így nem valószínű, hogy bekerül a Top of the Pops tévéműsorba, a Motörheadet választották. A szó egyébként egy Lemmy által írt dal címe volt, egy szlengszó, amit az amfetaminhasználókra mondanak.
Furcsa módon az első buli pont abban a Roundhouse klubban volt, ahol három évvel korábban mutatkozott be még javában space-rockerként. Most viszont mint "a világ legmocskosabb rock'n'roll bandája" léptek fel. Ősszel már a Blue Öyster Cult előtt nyomták, majd 1976-ban összeállt a kibaszott legendás trió: Lemmy - basszer és ének, Fast Eddie Clark - gitár, Philty Animal Taylor - dobok. Ez a hat éven át együtt züllő társaság maga volt a rock'n'roll.

Az első lemezt nem is volt olyan egyszerű kiadni. Elvileg 75-76-ban már felvettek egy On Parole nevű cuccot, de a kutya sem akarta kiadni, sőt az újságok ilyeneket írogattak, hogy ez a világ legrosszabb zenekara, stb. Ennek ellenére 1977-ben megjelent a Chiswick Records gondozásában a csapat nevét viselő debütálólemez. A sikeréhez hozzájárult, hogy ekkortájt robbant ki a punk-láz, a Sex Pistols és a Ramones is befutott, és a népszerűségből kijutott a Motörheadnek is. A névcserének köszönhetően '78 végén bejutottak a menedzser által áhított Top of the Popsba, és sikerült egy rakás koncertet adniuk, ami kétes hírnevet szerzett nekik. Patakokban folyt a whiskey és a sör és az 1979-es esztendő újabb távlatok megnyílásával kecsegetett.
Nem aprózták el: három lemezt is megjelentettek, elsőnek az Overkillt, majd a Bombert, végül az On Parole is napvilágot látott. Az első kettőt remélem nem kell bemutatnom: óriási nóták sorakoznak rajtuk, amik kislemezként egyre feljebb jutottak a slágerlistákon. Rengeteg önálló koncertet adtak és több fesztiválon, mint például a Reading-en is, taroltak. 1980 szeptemberében Vic Maile producer segítségével világra hozták az Ace of Spades lemezt, ami pillanatokon belül arany lett, és áttörést jelentett a zenekarnak. Önálló turnéra indulhattak Európában, amit a rocktörténelem egyik legjobb koncertlemeze, a No Sleep 'til Hammersmith örökített meg. A három fasz gyakran koncertezett együtt a Girlschool nevű csajmetal zenekarral, Headgirl néven még közös projektjük is volt. Hogy a színfalak mögött éppen ki kúrt kivel, azt sajnos nem tudni, de biztos mozgalmasak voltak a nyári backstage-éjszakák.

Minimális pihenő után ismét stúdió: pár hét alatt felrántották az 1982-es Iron Fist lemezt, ami egy korszak végét jelentette: május 14-én Fast Eddie utoljára lépett színpadra a csapattal. Helyére egy rövid időre Brian Robertson került, de csak az 1983-as Another Perfect Day lemez erejéig. Kaotikus állapotban turnézták végig az évet. Joe Petagno, akkori borítótervező egyszer azt mondta, hogy ilyet még nem látott.
Év végén újra előjött a kétgitáros felállás ötlete: a két új tag Würzel és Phil Campbell lett - az utóbbi mai napig a 'Head tagja. A következő évük nem volt igazán mozgalmas, egy-két tévészereplés és Phil Taylor kiválása volt csak fontosabb történés. Campbell javaslatára a Saxon egykori dobosa, Pete Gill csatlakozott hozzájuk. 1985-ben felvettek pár új dalt, és többek között Magyarországon is felléptek a helyi metalfanok nagy örömére. Új lemezt viszont csak 1986-ban dobtak piacra Orgasmatron címmel. Akinek megvan az első Metal Hammer, az olvashatja az album kritikáját. Ekkor már virágzott a thrash metal, a Motörheadet lekörözte több zenekar, sokaknak félreállt a szájuk a '86-os lemezt hallva. A borítón látható a banda legendás figurája, a Snaggletooth egy száguldó vonat képében. Ismét Joe Pentagno-t idézném, aki így mesélt az eredetéről: "Lemmy egy hajón élet akkor és vasútmodelleket gyűjtött. Egyszer mondta: Tudod Joseph, akarok egy kibaszott vonatot. Ez furán hangzott nekem, de megcsináltam."
Miután szanaszét turnézták magukat és pokolian megkínozták májukat, írtak egy dalt az Eat the Rich című filmhez, amiben Lemmy is szerepelt. Pete Gill lelépett a térképről és dobszékét egy régi haver: Phil Taylor foglalta el. Ennek örömére 1987-ben újabb tökös lemezt szabadítottak a világra, majd ismét megindultak, hogy lezúzzanak pár ezer arcot.

1988-ban egy No Sleep at All című koncertlemez után egy kisebb törés keletkezett: nem igazán voltak megelégedve az eladásokkal, és majd' két évig kerülték a stúdiót, és a koncertezést sem igazán vitték túlzásba.
1990-ben találtak új kiadót, majd rá pár hónapra megjelent az 1916 című dalcsokor - a 90-es évek egyik legjobb Motörhead lemeze. Abban a korban adták ki, amikor már a grunge volt a mindenható, és legendás zenekarok tucatjai véreztek el a Seattle-i csoda következtében. Ennek ellenére ők továbbra is tartották a frontot, és turnéra indultak a Judas Priest és Alice Cooper táraságában. Lemmy ugyan már közeledett az ötvenhez, de nem úgy tűnt, hogy nagyon lassítani akarna a vedelésen. Würzel így emlékszik vissza a turnéra: "[A többbi zenekar] ...napnyugta után igyekeznek kerülni a Motörheadet! Nem akarják minden este leinni magukat, kerülik a turnébuszunkat. A Priestből páran megpróbálták, de ez minden. A többi banda igazából nem iszik. Wurzel zavarban van: - Egyszerűen nem is értem. Mi állandóan iszunk. Nem lehet egyik napról a másikra abbahagyni egy ilyen régi szokást!"
Szerencsére most nem kellett négy évet várni arra, hogy betolják a képüket a stúdióba: tavasszal Phil Taylor ismét (végleg) lelépett, majd Tommy Aldridge rövid vendészereplése után a szalmaszőke Mikkey Dee jött helyette. Az öreg Phil amúgy állítólag nem önként távozott, Lemmy szerint nem tanulta meg az egyik nóta dobrészét, ezért döntött úgy, hogy nincs rá szüksége. De az is lehet, hogy szokás szerint csaprészegek voltak és összebalhéztak egy hülyeségen.

Utólag mindegy, mióta Mikkey Dee a csapat tagja, szart még nem alkottak.
Nagyon ráálltak az évenkénti lemezkiadásra a March or Die után '93-ban visszatértek a gyökerekhez a Bastards című alkotással. Eredetileg Devils lett volna a címe, a borító is még ehhez készült, de aztán az utolsó pillanatban változott a helyzet: a borító viszont maradt. 1994-ben folyamatosan úton voltak. A zenekar még ekkor is (és ma is) lazán lenyom 200-250 koncertet évente, ami gyilkos tempónak tűnhet, de ezek már rutinos csókák, nem nagyon ártott meg nekik a dolog. '95-ben Würzel kilépett, a Sacrifice turnén már az a trió volt látható, ami mai napig a Motörheadet alkotja. Az 1996-s Overnight Sensation után pedig ráálltak a kétéves lemezmegjelentetési periódusokra, amit máig sikerrel nyomatnak.
1997. október 25-én egy különleges bulira került sor a Brixton Academy ódon falai között: az Ace of Spades alatt egy Paul Inder nevű vendégzenész lépett a színpadra, aki nem más, mint az öreg Lemmy fia. Érdekességképpen: Lemmy sohasem nősült meg, nem voltak hosszú kapcsolatai. Persze dugni azt szeretett mindig, legendák szerint több mint

2000 nőt vitt ágyba mozgalmas élete során. Valószínűleg tucatnyi törvénytelen gyermeke van világszerte, talán ő sem tudja pontosan hogy mennyi. Egy időben még biszexualitással is megvádolták, de ezt egy heves káromkodásokkal tűzdelt nyilatkozatban cáfolta.
Az elkövetkezendő évek hibátlan lemezeket hoztak: Snake Bite Love (1998), We Are Motörhead (2000), Hammered (2002), Inferno (2004). A fanatikusok számára nem érhetnek a korai lemezekkel egy szintre, de mégis kiváló hallgatnivalók ezek. Hiába játsszák szinte mindig ugyanazt, megunhatatlan. 2000-ben megünnepelték a banda fennállásának 25-ik évfordulóját, szokás szerint a Brixtonban. 2005-ben kapták meg az első Grammyt - érdekes módon harminc év után jutott eszükbe, hogy jahoppá itt a világ legmocskosabb rakendroll zenekara, adjunk már nekik egy Grammyt, mielőtt még a vén Lemmy feldobja a pacskert.
2006-ban megjelent a Kiss of Death. Az öreg még mindig szeszel, bár már csak kólával tudja inni a Jack Danielst. Egy koncerten össze is esett, de az orvosai hiába próbálják más életmódra szoktatni, egyszerűen képtelenség, ilyen marad a haláláig. Egy interjú szerint nem kaphat és nem adhat vért, olyan állapotban van a szervezete, de ne filózzunk ezen, inkább lessük meg őket minél többször, amíg lehet. Aki pedig tudja, az szerezze be Lemmy 2002-es White Line Fever című önéletrajzi könyvét, ahol még rengeteg sztorit olvashat a mocskos rock'n'roll legnagyobb figurájáról.