2006. október 20 - Pécs, Ifiház

Fellépők voltak: Junkies, Sear Bliss, Kalapács, Moby Dick, Korpiklaani

A Rockmaraton kistestvéreként számon tartott fesztivál háromnapos programjából egyértelműen az első nap volt a legerősebb, a Korpiklaani bulijával két nappal a pesti fellépés előtt így "kihagyhatatlan" minősítést kapott. Rendesen beijedtünk azt olvasván, hogy nem sok jegy van, ezért hajnalok hajnalán elindultunk röpke négyórás utunkra. Pestig mindössze egy sört ittunk érdekes módon, de Kelenföldön sikerült venni egy nagy-nagy szatyorral, így vidáman telt az utunk Pécsig. Kb. 11-kor érkeztünk meg, Milán és Hentes váltig állította, hogy jegyvétel előtt még muszáj inniuk egy felest a Restiben.
Felesleges volt aggódni, jegy volt dögivel, így bevásásroltunk a később érkezőknek, majd kajálni mentünk sűrű tequila-és vodkaivászatok közepette. Délután értünk valamikor az Ifiház elé, ami kívülről nem volt túlzottan bizalomgerjesztő, belülről annál inkább. Kellemesen tágas kocsmarész, ruhatár, stb, bár a színpad lehetne pöttyet nagyobb is.
Itt tennék fel egy kérdést az olvasóknak, a helyesen válaszolók között közjegyző jelenlétében kézfogást és tibicsokit sorsolunk ki. Szerintetek ha a ruhatárban egy kabát vagy egy táska elhelyezése darabonként 100 forint, akkor ha a kabátot (a ruhatáros orra előtt) beleteszem a táskába, akkor hány forintot kell fizetni? Ruhatáros-droid szerint kétszázat, szerintem százat, mert EGY táskát adok le, a tartalmáért nem kell fizetni. A vitát végül Milán barátom zárta le, aki odabaszott egy százast a nőnek pluszba, majd megnyugtatta, hogy az ő táskájában biza nyolc kabát is van.
A közjáték után kezdett a Junkies. Ezt a koncertet Monesz emlékezetes beszólása (Riki Church-nek) teszi felejtehetetlenné. Sokat nem láttunk belőle, sajnos muszáj volt sörözni. A Sear Blissre viszont, mind mindig, most is kíváncsi voltam. Kompromisszummentes darálást láthattunk harsonával, egyedül azt nem tudtam, mit keresnek a Junkies és a Kalapács között, amikor műfajilag ég és föld a különbség.
Gépgépgép-Pokolgép Józsi (vagyis már nem az vagy 15 éve) hajával még mindig nem tudtam kibékülni, hangjával annál inkább, bár egyesek szerint nem állt a helyzet magaslatán. Nekem csak a sikítások tűntek kissé erőltetettnek. Nem sokra emlékszek a koncertből, de alatta összefutottam a Dickes Gőbl Gáborral, aki áprilisi győri morcosságát októberi pécsi vidámságra cserélte, szerintem hatalmas fazon. Monesszal szinte versenyezünk Moby Dick koncertek tetkintetében, de ő még így is hárommal előttem jár. Biztos örült volna a basszerral való találkozásnak, de pechjére nem volt a közelben.
Intro, majd robbanás, a soproni ászok színpadra lépésével elszabadultak az indulatok, a buli egy részét végigheadbangeltem. Közben kiszúrtam a tömeg szélén Weisz "Kicsi" László Kalapács gitárost, aki néhány mondat után visszahúzódott a backstagebe. Milán elindult utána és majdnem sikerült meggyőznie a biztonsági orkot, hogy neki ott a helye.

Durva hely volt egyébként a pólóárus stand. Nem azért, mert annyira csodálatos és olcsó volt a portékája, hanem ottjártamkor az eladó kedélyesen társalgott a Korpiklaani összes tagjával. Gyors reakció, majd lerohanás - közvetlen és barátságos arcok, semmi rocksztárkodás, amit sajna sokszor huszadik senki emberektől lehet tapasztalni.
Volt egy érdekes élmény: valahogy kiborult a söröm az 5-6 ezer forintos pólókra, és nem más segített feltörölni, mint Jonne Jarvela énekes.

Furcsán néztem rá, mert nem szokványos dolog, hogy valaki elbuszozik Finnországból Magyarországra, azért hogy egy vadidegen rajongó sörét törölgesse - ez annyira természetesnek tűnt tőle, egyáltalán nincs elszállva magától (nagyon helyesen), nem úgy viselkedik, mint pl. a honfitársaik közül néhányan (Children of Bodom, stb.). A pólóárust kiengeszteltem azzal, hogy vettem tőle egy bazinagy plakátot, ami a Tales Along This Tour-t népszerűsíti és a tagok által is alá van vésve. Először a leöntött pólót is meg akartam venni, de azt mondta (angolul), hogy hagyjam a francba, nincs semmi gond.
A fentiek tudatában biztos voltam benne, hogy a Korpiklaani tagjai a színpadon is nekünk fognak zenélni, szívüket-lelküket beleadva.

A Journey Man-re egy kiéhezett, alkoholtól fűtött közönség kezdte meg rituális, alkoholtól fűtött táncát, a terem falai beleremegtek a rátörő áradatban (kis túlzással, két nappal később a Kulti még állatabb volt). Eljött az a pillanat, amire régóta vártam: megfogadtam, hogy sorba megnézem legnagyobb finn kedvenceimet (is). Szépen jöttek is: Moonsorrow, Finntroll, Ensiferum, Children of Bodom és betetőzésként a KORPIKLAANI, akik első két lemezét szarrá hallgattam, majd beszereztem megjelenés előtt a harmadikat, felkutattam korábbi, Shaman név alatt megjelent munkáikat sóvárogtam utánuk 2005. december 8-án, amikor az ostoba módon csütörtökre tett Vörös Yukas bulira nem tudtam elmenni, a tavasz körüli bécsi buli pedig elmaradt, most viszont itt álltak előttem a deszkákon.
Mondanom sem kell, végig kurva jó volt, de hogy ne legyek annyira elfogult: Jonne a számok vége felé sokszor elfáradt, és Juho, a disznófejű harmonikás segített be neki az éneklésben. Ezt leszámítva hihetetlen volt, Shaman-dallal (Il Lea Voibmi), új nótával a tavasszal esedékes Tervaskanto-ról (Let's Drink), valamint a legnagyobb finn vadászdalokkal és sörhimnuszokkal, megkoronázva a közönségordíttatós Beer Beer-el.

Jonne jót húzott egy üvegből, majd a felé nyúló kezek egyikébe nyomta. Utána a következőt. Aztán még egyet, nehogy a rajongók meg találjanak szomjazni. A zenekar többi tagja, főleg az éltesebb korú Jarkko baszzer mérsékelten vette ki részét a pörgésből, Hittavainen a hegedű miatt úgy nézett ki, mintha karót nyelt volna, de látszott rajtuk, hogy élvezik az egészet. Figyelmeztetve lettünk a 22-i pesti bulira, majd levonultak. Felejthetetlen este volt.