Dark Moor: Autumnal
Megjelenés: 2009. január
Kiadó: Scarlet Records
Értékelés: 4/10

Megérkezett az idei év első csalódása, egyenesen Spanyolországból! A Dark Moor tovább növeli a fölöslegesen túlburjánzó szimfo-power lemezáradatot egy átlagos, nyúlásokkal telezsúfolt, kliséket felvonultató zenei anyaggal. Igazság szerint nem érte volna nagy kár ezt a Földnek nevezett porfészket, hogyha az Autumnal sosem születik meg.

Az Enrik Garcia gitáros által vezetett banda egyébként nem kezdő az iparban, 1994-ben alakultak, azóta a mostani a hetedik húzásuk. 2003-ig női szopránnal próbáltak érvényesülni, majd Elisa C. Martín távozása után a most is dalolo Alfred Romerót. Az még hagyján, hogy Romero bácsi hangja középszerű (talán néhol hajaz csak a Kamelotos Roy Khanra), itt-ott elég megmosolyogtató akcentussal nyomja az éneket. Az egyik legjobb példa erre a nyolcperces, túlságosan hosszú és fárasztó, agyoncsicsázott, erőltetetten szimfonikus nyitódal, a Swan Lake. Csajkovszkij az elmúlt hetekben szerintem a Túlvilág ventilátorává lépett elő, annyiszor fordult meg sírjában eme káromlás hallatán. Még ebből a kézenfekvő remekműből sem sikerült annyit kihozni, hogy újbóli hallgatásra ösztönözzön. Mellesleg nem ez az egyetlen komolyzenei feldolgozás, megszentségtelenült még a Faust,és az Operaház Fantomjának dallamai, ami amellett, hogy egy pocsék dalhoz (On The Hill of Dreams) lett társítva, még a Nightwish-kópia címkét is kiérdemli.

Néhány dalban bevetették Itea Benedicto énekesnőt, őt a Niobeth zenekartól kapták kölcsön, de kell is, így legalább feljavítja kicsit Romero teljesítményét. Nélküle talán nem is lenne élvezhető az Autumnal egyik tűrhető tétele, a Phantom Queen. Az elején hallható spanyolos hegedűjáték egész tetszetős, igazán kár, hogy több ilyenre nem futotta.

Miután szerencsésen véget ért az An End So Cold, Faustus következett. A hangulatos refrén ellenére a dal többi része elég közepes. Itt szeretnék kitérni a hangzásbeli hiányosságokra: a sok komolyzenei betét (szintiről természetesen) elnyomja a vékonyan zsizsegő gitárokat, a truttyogós dob pedig szintén nem válik előnyére a produkciónak. Ez egyébként végig megfigyelhető, a közel 50 perces anyag végére pedig halálosan idegesítő.

Itt akár be is fejezhetném a kritikát, a továbbiakban nem sok minden történik. Pufognak a töltények, egyik sablon a másik klisé után vágódik be a tudatalattink képzeletbeli lövészárkába, mindhiába. Néhol van egy-két érdekesebb gitárszóló, de ennyi. A Don't Look Back pont olyan, mint a When The Sun Is Gone. A For Her valami borzalmas szerelmes duett akar lenni, komolyan mondom, annyira szar, hogy a refrénnél állandóan léptetnem kellett a testi épségem érdekében. A végére azért becsúszott egy valcer (Fallen Leaves Waltz), ez azért nem olyan veszélyes, a tisztán komolyzenei téma, metál nélkül majdhogynem jól áll nekik. A végeredményen viszont édeskeveset változtat.

Aki esetleg azon keseregne, hogy parkolópályára állt a Rhapsody, vagy netán nagyon várja már a következő Kamelotot, esetleg Tarjával jobban szerette a Nightwisht, annak bátran merem ajánlani, hogy NE hallgassa meg a Dark Moor új albumát, mert egész egyszerűen unni fogja, és megbánja a fölösleges pénzkiadást. Ha minőségi szimfonikus metalt akarsz hallgatni, Kedves Olvasó, inkább az új Within Temptation DVD-be érdemes beruháznod!