Kiuas: The New Dark Age
Megjelenés: 2008. március
Kiadó: Spinefarm Records
Értékelés: 5/10

Ismét bebizonyosodott a tétel: attól, hogy egy zenekar a hűvös Finnországból származik, viszonylag nagy kiadónál (Spinefarm) tanyázik, valamint ha hangszerek használatában nem is, de szövegileg mindenképpen megidézi a finn mitológiát és mondavilágot, attól még nem lesz imádnivaló, sajnálom.

A The New Dark Age a Kiuas harmadik húzása három éven belül, tehát nem vesztegetik az idejüket fölöslegesen. Mondjuk a turnézást nem viszik túlzásba, éppen lett volna idejük egy ennél jobb mű összehozására. Az itt hallható néhol thrashes, enyén progos power metal nem sok egyedi ötlettel rendelkezik, ráadásul a lemez keverésére sem lennék büszke, arról nem is beszélve, hogy Ilja Jalkanen hangja édeskevés mindehhez. A szinti-és gitárszólók viszont nagy átlagban rendben vannak, Mikko Salovaara és Atte Tanskanen érti a dolgát, ahogy a Niklas Sundin tervezte borítóra is élvezet ránézni.

Legjobb ötleteiket három-négy dalban foglalták össze, ezeket pedig a műsoridő elejére csoportosították. A szigorúan kezdő, de alapjában véve unalmas The Decaying Doctrine után következő Conqueror és Kiuas War Anthem tényleg rendben van, de önmagában nagyon kevesek ahhoz, hogy elvigyék a hátukon az egész produkciót. A langyos vízben tapicskolás a címadó dalnál kezdődik, és folytatódik tovább a néhol keleties To Excel and Ascenden a Black Rose Witheredig. Sehol egy ötlet, egy furfangos zenei megoldás, vagy egy egetrengető melódia, ami felkapnám a fejemet, ennek hiányában az kis híján az asztalon koppan az unalomtól.

Egyetlen pillanatra azonban világosság gyúl a sötétségben: az After the Storm egy lassú, akusztikus szerzemény, Ilja duettet énekel egy hölggyel, bár az ő kilétét nem fedte fel előttem a világháló egy sötét bugyra sem. Ez tényleg egy olyan dal, ami miatt érdemes néha mégis előszedni a The New Dark Age-et, de ugye ismerjük a mondást a magányos fecskével és a nyár eljövetelével.
Ezután folytatódik az őrültekháza, metalcoreos kezdéssel jön a borzasztó verzéjű és egyébként is valahonnét rohadtul ismerős Of Sacrifice, Loss and Reward. Az ismét progos The Summoning sem jobb. Az ötvenperces albumot a The Wanderer's Lamentation zárja, egy félakusztikus, de himnikus refrénű nóta, ami pont olyan, mint maga az egész lemez: átlagos.