Guns N' Roses: Chinese Democracy
Megjelenés éve: 2008.
Kiadó: Geffen
Értékelés: 8/10

1991-ben más volt a világ. Egy Irak elleni légitámadást követően megindul az Öböl-háború, a szlovén parlament javaslata alapján megkezdődik Jugoszlávia felbomlása, megszűnik a Varsói Szerződés és a KGST, majd nem sokkal később a Szovjetunió is múlt időbe kerül. Kiadják a Terminátor 2-t, Ayrton Senna harmadszorra is világbajnok lesz, Magic Johnsonról kiderül, hogy HIV fertőzött, itthagyja a földi árnyékvilágot Eric Carr, Steve Clark és Freddie Mercury, Rob Halford pedig a Judas Priestet hanyagolja egy bő évtizedre. Még itt-ott hódít a hajmetál, de már jön fel a Nirvana, megjelenik a Nevermind, a Metallica fekete lemeze, a Red Hot Chilli Peppers Blood Sugar Sex Magik-je, a Pearl Jam sikert hozó Ten-je, és nem utolsó sorban a Guns N' Roses világhírnevét örökre megerősítő, 2008. november 23-ig viszont az utolsó, dupla nagylemeze, az Use Your Illusion I és II.

Mindezen tények ismeretében érdemes nekiesni a Chinese Democracynek. Akinek már konkrét emlékei vannak 1991-ből, netán már akkor rockzenét hallgatott, az érezheti, mennyit és mekkorát változott az elmúlt 17 évben. Nyilván mostani zenei ízlése csak nyomokban hasonlít az akkorihoz, még akkor is, ha gyerekkori bálványai továbbra is első helyen állnak képzeletének könyvespolcán, és tétova remegés fogja el, ha megpillant egy AC/DC, Rolling Stones vagy Uriah Heep koncertet reklámozó hirdetést. Valójában viszont ő is tudja pontosan, hogy ha ezek a bandák ma lennének kezdők, ma állnának a siker küszöbén, zenéjüket elég kis érdeklődés kísérné, egyszerűen azért, mert megváltozott a világ. És akkor most tegye mindenki szívére a kezét, volt olyan ember aki azt hitte, hogy Axl Rose, ez az extravagáns, őrült művészember kihoz egy pontosan olyan Guns N' Roses lemezt, mint az Appetite, vagy a UYI? Egy faszt, tisztelt hölgyeim és uraim!

Egyébiránt már jó előre elhatároztam, hogy nem fogom meghallgatni a megjelenés előtt kiszivárgott dalokat, hanem majd szépen egyben, ahogy illik, törekedve a katarzis megélésére. Mondjuk ennek sikereivel kapcsolatban néha ellentmondásba keveredek saját magammal, becslésem szerint több hónap kell ahhoz, hogy helyére tegyem ezt a lemezt lelkiekben. Mert milyen zene kerekedett ki az eltelt másfél évtizedben a Guns műhelyében? Nehéz lenne röviden megfogalmazni, de ez egy modern ízekkel átitatott, kissé csapongó, nem teljesen egységes, de mégis veretes és igényesnek mondható hard rock album.

A Chinese Democracy kezdő, címadó dalát hallva már nyilvánvaló, felesleges lenne azon agonizálni, hogy hová tűnt Slash meg Duff, a többiekről nem is beszélve. Ez a zenei világ nem róluk szól, ez nem egy blues-alapú tökös szólók-tökös szövegek összeállítású anyag, hanem egy új út. Nyilván vannak benne vadhajtások, mint például a teljes egészében Nine Inch Nails ízű Shackler's Revenge, viszont összességében mégis élvezhető. Fontos megjegyezni, hogy mindehhez széles látókör és befogadóképesség kell, tehát a rocker társadalom most vizsgázhat, lemegy-e a torkukon Axl Rose kvázi-szólólemeze?
A fanyalgók gyakran negatív érvként hozzák fel Axl állítólagos gyenge hangját. Sejthető, hogy a felvételek nem egyidőben készültek, valamint az sem lepne meg, ha utólag megdolgozták volna egy kicsit a stúdióban a nyersanyagot, de a végeredmény legalább élvezhető. A fél focicsapatnyi zenész érti a dolgát, a gitárosok: Bumblefoot, Richard Fortus és Robin Finck hangszeres tudásban, technikásságban valószínűleg köröket vernek Slashre, Gilby Clarkra vagy Izzyre. Időnként olyan szólókat eresztenek el, hogy egy kicsit tényleg futkározik a hideg a hátamon. A többi zenész is teszi a dolgát, egyedül csak a gépi effekteket kellett volna kicsit visszafogni egy-két szerzeményben.

Igencsak meglepődtem, amikor először hallgattam a There Was a Time-ot vagy az I.R.S-t és a Madagascar-t, ezek igazából a lemez legnagyobb erősségei, zömében lassabb, de súlyosabb dalok, visszaidéznek valamit az olyan nagyívű Guns dalokból, mint például az Estranged. Néha viszont túlságosan is, a Street of Dreams zongorázós intróját hallva megidejtem, hogy elkészítették a Don't Cry második részét, de szerencsére idejekorán megszólal a torzított gitár.
Nem mondom, hogy a lemez minden pillanata mehetne a slágerlistákra, becsúszott néhány töltelékdal is, például az állítólag John Lennon emlékére írt Catcher in the Rye esetében minimum egy katarzisélmény elvárt lett volna, ennek ellenére a leültetett refrénnek köszönhetően gyorsan unalmassá vált. Hasonló kategória a Scraped és a Riad N' The Bedouins, itt a helyzetet még az is súlyosbítja, hogy egymás után következnek, így a felületes zenehallgató esetleg megunhatja a magas művészet befogadását egy jól irányzott stopgomb-nyomással. Pedig kár lenne ezt tenni, a lényeg csak most jön: a szerelmes dalnak álcázott, de valójában sokkal többről szóló Sorry, és a már emlegetett utolsó dalok: I.R.S., Madagascar, This I Love és a Prostitute. Zseniális szerzemény egytől egyig, hallgatásuk közben szinte megértem, miért kellett hosszú évekig tökölni a stúdióban.

Hogy lehetne ezt az egészet összegezni? Aki nagy mellénnyel félredobja, mondván, hogy ez már nem ugyanaz és különben is, az hatalmas hibát követ el. A Chinese Democracyn többségében minőségi zenét lehet hallani, amit Axl Rose nagyszerű zenészekkel hozott össze (mellesleg a szövegek böngészése is különösen ajánlott azoknak, akik tudnak külföldiül). Van reszli is, de az volt az Use Your Illusion-ön is, nem igaz? Legközelebb talán nem lesz, és ha hihetünk Sebastian Bachnak, akkor majd csak 2012-ig kell várnunk a folytatásra, bár igazából ez nem is annyira fontos. A Guns megmutatta, hogy így is életképes, és ez a lényeg. A kevés számú melléfogás miatt egy nyolcas, amúgy egy hatalmas tízes is lehetne.