Motörhead: Motörizer
Megjelenés éve: 2008
Kiadó: Steamhammer/SPV
Értékelés: 9

Kevés hasonlóan kiszámítható és megbízható jelenség létezik a rockzenében, mint a Motörhead. Általában kétségek gyötörnek, amikor hatvan környékén valaki még mindig úgy érzi, hogy ugyanazt a teljesítményt tudja nyújtani, mint harminc éve, ám vannak üdítő kivételek (AC/DC, Rolling Stones, stb.), és úgy gondolom Lemmy is közéjük tartozik, sőt kimagaslóan vezeti a mezőnyt. Úgy tűnik, az öreg továbbra sem eresztett le, mert a Motörizer pont olyan erősre sikerült, mint eddigi számtalan elődje. Sőt, talán kicsit erősebbre is.

Sok ember van, akik hisznek abban, hogy minden Motörhead lemez egyforma, ám nekik nincs igazuk. Még a mostani, menetrendszerűen érkező lemezek között is tökéletesen különbséget lehet tenni, kicsit talán hullámzó teljesítményt megállapítva. A 2000-es We Are Motörhead elég erős lett, ám a 2002-es Hammered nem dörrent meg akkora lendülettel. A 2004-es Inferno az azt megelőző tíz év legjobbja, de a 2006-os Kiss of Death nem ér a nyomába. Szinte törvényszerű, hogy 2008-ban valami odabaszósnak kell következnie, így is lett.

Tizenegy dal, zömében középtempósak, ám vannak gyorsabb zörgedelmek, mint például a messze magasan kiemelkedő Rock Out vagy a Buried Alive, továbbá lassabban hömpölygők, például a Keys to the Kingdomra emlékeztető One Short Life. Nincs üresjárat: fülünkben végig dörmög a basszus (ugye "thunder in the guts..."), dübörög Mikkey Dee atomórához hasonlóan tökéletes dobja, ráadásul ezúttal Phil Campbell jóval több lehetőséget kapott tehetségét bizonyítani, neki most nagyon jöhetett az ihlet, mert szanaszét riffeli és szólózza a dalokat ("gonna drive your nuts..."), nagyon helyesen.

Most is van egy kakukktojás dal, ahogy korábban például a Love Me Forever, a Whorehouse Blues vagy a God Was Never On Your Side voltak az előző lemezeken. A mostani címe English Rose. Eleve az a tény furcsa, hogy Lemmy "énekével" kezdődik a nóta, és a hangszerek kussolnak, de az a Bon Scott-érás AC/DC-re emlékeztető dal, ami kibontakozik végül ebből az egészből, valami fenomenális. Mint utóbb olvastam, egy olyan csajról szól, aki csak nehezen tud elmenni, sokat kell dolgozni rajta.
Nem maradt ki a háborús szerzemény, bár az tény, hogy írtak már a Heroes-nál jobbat is, ez kicsit halványabbra sikerült. Szerencsére az utolsó két dal, a Time is Right és a Motörizer második legfaszább dala, a The Thousand Names of God visszahozza a korábbi magas színvonalat.

Nem kell kongatni a vészharangot, a Motörhead még mindig bivalyerős és Lemmy is halhatatlan, egész addig, amíg fel nem dobja a bakancsot ugyebár. Remélem jönnek Magyarországra legkésőbb jövőre, mert hiába kurva jók lemezen, élőben köröket vernek saját magukra. A Motörizerre csak azért nem adok tíz pontot, mert nincs normális ballada, pedig az Inferno óta tudjuk, hogy az akusztikus megoldás is jól áll nekik. Bízzunk benne, hogy az öreg bibircsókos rockisten még bírja pár évig, és lesz még folytatása a történetnek. Live Fast, Die Old!