Metallica: Death Magnetic
Megjelenés éve: 2008
Kiadó: Universal Music Group
Értékelés: 8

Öt évet kellett várni arra, hogy a metálzene hatalmas óriása ismét megmozduljon, és új zenét alkosson. Sokáig ment a találgatás, hogy vajon mit fognak összehozni, lesz-e bennük elég fantázia, maradt-e még a régi dicsőségből legalább annyi, hogy a korai idők magukba forduló, csak mormogva beszélő, headbangelésbe beleőszült képviselői is azt mondhassák: nem rossz lemez.
2003-ban rajongók százezrei képedtek el, miféle zenei anyag látott napvilágot Metallica név alatt. A St. Angeren Lars Ulrich kukafedőn dobolt, a hangzás gyér volt, tele hibákkal, a világ egyik legjobb metálgitárosa, Kirk Hammett pedig hirtelen elfelejtett szólózni. Egy-két jó téma került csak fel a fölöslegesen hosszú korongra, de azokat is agyoncsapták az unalmas zakatolással. Ennek ellenére a lemez mégis hatalmas sikert hozott a haldokló csapatnak, még olyan emberek is voltak, akik megbocsátották a Load/ReLoad korszak vérszegény, töketlen dalait. Mondjuk én nem.
Ahogy szépen szivárogtak ki az apró részletek, utalások arra, mit is hallhatunk szeptember 12 után, érezni lehetett, hogy valami nagy dobás lóg a levegőben. Egy intenzív, súlyos és tömény alkotás lett a végeredmény, és bátran mondhatjuk: pontosan ez az a Metallica, amit vártunk. Persze nem lett pontosan olyan, mintha a Master of Puppets és az ...And Justice For All között adták volna ki, de azt már mindenki megszokhatta, hogy Hetfieldék soha nem indulnak el visszafelé, csakis előre.
Először a külcsín, röviden: a lemezborító szar. Nem a Pushead-időket sírom vissza, hanem szeretnék egy olyan borítót, aminek láttán nem fog el a hányinger. Ettől sajnos elfog, és ha tökéletes lenne a zenei anyag, akkor is levonnék érte legalább egy pontot. Most jöhet a zene:
Ismét hosszú, 74 perces lemez született, átlagosan 7 perces dalokkal. Első néhány hallgatáskor kicsit tömény volt, nehezen emészthető, de ahogy szépen egyesével megismerkedtem a nótákkal, rájöttem, hogy itt egy majdnem-klasszikus született, amire még tíz-húsz év múlva is büszkék lehetnek.
Mindjárt az első dalnál végigkúszott a gerincemen az a hidegrázáshoz hasonlítható, elmondhatatlanul jó érzés, amit kezdő metálosként éreztem a korai Metallica hallgatásakor. Nem gondoltam volna, van még bennük lendulet egy That Was Just Your Life szintű opusz megalkotásához, pedig mégis. James már nem jódlizik, mint a St. Angeren és Kirk újra előszedte szólótudását. Egy agresszív, gyors tempójú szerzemény, ami a fiatalok körében rengeteg új rajongót fog szerezni. Hasonlóképpen, mint az utána következő The End of the Line. Kezdetleges változatát már hallhattuk 2006-ban The New Song címmel, nos azóta sikerült feljavítani az állagát, ez mindenképpen az előnyére vált. Talán kicsit úgy érezni, mintha túl sok mindent akartak volna belesűríteni ebbe a közel nyolc percbe, és bizony enyhén érezni a St. Angeres hagyományokat is - persze jó értelemben.
A Broken, Beat & Scarred egy középtempós darab, James énekhangja itt nagyon emlékeztet a régebbi időkre, bebizonyítja, hogy nem felejtette el használni a hangszálait, csak néha éppen nincs kedve hozzá. Igazi Hetfield-féle megmondós szöveg hallható benne, a zene súlyosságát alátámasztandó.
A lendületet egy azóta klippes dallá avanzsált ballada töri meg. A The Day That Never Comes az összes jobb Metallica-lemez negyedik dalaként (One, Unforgiven...) megállná a helyét, sokkal jobban sikerült mint az Unforgiven III. Utóbbi léte teljesen felesleges, hiszen már a második rész sem ért nyomába az 1991-ben megjelent első résznek. Szerencsére kihagyták azt a poént, hogy refrénben azt énekeljék, hogy "Cause you're unforgiven, threeeeee..." Tehát bőven elég lett volna csak a The Day That Never Comes, ilyen fasza lassú dalt feket album ideje óta nem írtak.
Félidőben érkezik a csúcspont: All Nightmare Long. Ez is hosszú, kis híján nyolc perc. Kicsit idegborzoló gitártémával kezdődik, és maga a dal is nyomasztó, jól igazodik a címéhez. Szerintem ide sűrítették témáik legjavát, egy nagyon változatos, izgalmas, érdekes váltásokkal megtűzdelt nóta kerekedett belőle. Hallgatása közben érezni lehet a rémálom-hangulatot, az üldözöttséget, amit a szöveg alapján sugallni akarnak. Számomra magasan kiemelkedik a többi szerzemény közül.
Előzetesként nagyon nyomták a zúzdának szánt Cyanide-ot, engem viszont annyira nem győzött meg. Már a koncertfelvételtől sem voltam elájulva, a stúdiós kicsit jobb, viszont az idétlen refrén kicsit tönkrevágja az összképet. Azt leszámítva viszont remek koncertnóta lehet belőle a későbbiekben, ha belevennék a setlistbe, nem tiltakoznék. A hetedikként következő The Unforgiven III-at már kibeszéltem jórészt, sokkal többet most sem tudok hozzátenni. Elég középszerű darab, nem méltó elődeihez sajnos. Ahhoz, hogy valamit ezzel a címmel kiadjanak, kegyetlen jónak kell lennie. Lehet, hogyha más címe lenne, megbocsátóbb lennék.
A The Judas Kiss szinte progosnak mondható, zeneileg nagyon jól összerakott dal, ha hallgatom, tényleg hihető a propaganda, hogy ez egy Master/Justice közötti hangulatot tükröző, de azért mégis modern Metallica-lemez. Ezt tovább erősíti a Suicide & Redemption a maga tíz perces hosszával. Mondjuk lehet ebből elég lett volna hét perc is, lévén a dal teljesen instrumentális. James csendben maradt, csak a hangszerek beszélnek. Kirk igazán szabadjára engedhette magát, és szanaszét gitározta ezt a dalt, nagyon helyesen.
A végére azért besikerült egy energiabomba: My Apocalypse. Ezt is hallhattuk már a megjelenés előtt, már akkor belopta magát a szívembe. Anno a 80-as években is egy-egy zúzda került az alapművek végére (Metal Militia, Damage Inc., Dyers Eve), mintha próbálták volna megidézni ezt a rég holt hagyományt. Sikerült is.

Összegzés: hibákkal és erényekkel együtt a Death Magnetic a lehető legjobb Metallica-album, amit várni lehett. Nem mentek vissza a 80-as évekbe, és nem vitték tovább a vakvágánynak bizonyuló St. Anger vonalat. Nem fogsz Load/ReLoad elemeket találni benne, ez egy mai felfogású, rozsdamentes, tömény, letaglózó lemez, amit négy nagyon profi zenész hozott össze, nem rutinból, hanem szívből játszva. Lehet, hogy öt év kell egy ilyen teljesítményhez, de ha ez az ára akkor legyen. Soha rosszabbat!