HTML

Karcolat Metal Magazin

Metal és rock webzine minden földi jóval.

Koncertfotók

Címkék

Címkefelhő

2009.02.08. 03:00 sonny

[CD] Place Vendome: Streets of Fire

Place Vendome: Streets of Fire
Megjelenés: 2009. február
Kiadó: Frontiers
Értékelés: 6/10


Ismét elfogyott Michael Kiske pénze, így a tavalyi Avantasia-vendégszereplés után idén a Place Vendome második nagylemezét énekelte fel, nehogy éhenhaljon. Most ugye egészen úgy tűnik, mintha én ellenérzésekkel viseltetnék Kiske iránt, holott ő csak szilárdan hű az elveihez, amiket még akkor sem adna fel, ha Tobi Sammet, Michael Weikath és Kai Hansen térden állva járulna elé, hogy legalább egy nyavalyás koncerten álljon ismét a közönség elé. Pedig nem, nem utálom őt, csak a munkássága nem ér egy lyukas garast sem, mióta elhagyta a Helloween kötelékét.

Pedig a hangja jó, sok turnézó pályatársával ellentétben az övé nem kopott meg, az évek múlásával érettebb, teltebb lett, nagyszerű dolgokat képes elénekelni, ha néha rászánja magát. Szólólemezein az önmegvalósítás miatt sajnos nem jut ideje ilyesmire, de szerencsére a három Pink Cream 69 és egy Vanden Plas zenészből álló Place Vendome szolid, de azért mégsem akusztikus AOR/hard rock muzsikája egész tűrhetőre sikerült. A 2005-ös első próbálkozásukhoz nem volt szerencsém, így összehasonlítási alapom  sajnos nincsen.

Nyilván a dalokat inkább a zenészek hozták, Kiskének csak annyi dolga volt, hogy felénekelte az egészet. A lágyan, zongorával kezdő Streets of Fire, majd a szinte ugyanolyan felépítésű My Guardian Angel nagyjából sejteti, milyen hangulatra lehet számítani az album folyamán. Kellemes, közel sem világmegváltó, vagy újdonságot, meglepetést hozó zene, az a fajta, amit elég ritkán fogsz előszedni otthon, viszont szívesen hallgatsz utazás vagy munka közben. Van pár tökegyforma nóta, például a Completely Breathless sem sokban különbözik az előzőektől.
Azért időnként erősen visszanyúlnak a kései 80-as évek világához, Valerie vagy az A Scene in Replay, sőt még a Changes nyugodtan lehetett volna sláger akkor. Günter Werno pontosan az akkor menő billentyűs aláfestést használja, az énekdallam is tipikusnak mondható. Előfordul itt néhány tempósabb szerzemény is, erős jóindulattal a Believert már nevezhetjük metalnak, de azért még messze van a heavytől. A végefelé is akad egy érdekes darab: a Dancer totál Europe, komolyan. Ugyan Joey Tempest hangja jóval magasabb, viszont maga a dal felépítése sokban hasonlít a korai dolgaikra, el kellett volna hívni őt vendégszerepelni, érdekes végeredmény jött volna ki belőle.
Az I'd Die For You balladája zárja ezt a közel egyórás albumot, Uwe Reitenauer itt egy hatalmas szólót ereszt meg, ki sem néztem volna belőlük, hogy zárótételnek egy ilyen nagyszerű szerzeményt tesznek meg, ez sokat nyomott a latban pontozásnál

Jó, hogy Kiske nem zárkózott el egyáltalán az énekléstől, mert még mindig van hangja, nem is akármilyen. Ha már nincs remény arra, hogy ismét heavy metal lemezen legyen hallható, akkor azt kívánom, ennél rosszabb anyagon ne szerepeljen soha. A Place Vendome nem hiánypótló, de nem is rossz, az átlag fölött körömpiszoknyival teljesítettek, ezért hat pont jár nekik.

Szólj hozzá!

Címkék: lemezkritika sonny place vendome


A bejegyzés trackback címe:

https://karcolat.blog.hu/api/trackback/id/tr62924353

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.