HTML

Karcolat Metal Magazin

Metal és rock webzine minden földi jóval.

Koncertfotók

Címkék

Címkefelhő

2009.01.19. 04:00 sonny

[CD] Elvenking: Two Tragedy Poets...

Elvenking: Two Tragedy Poets (...And a Caravan of Weird Figures)
Megjelenés: 2008. november
Kiadó: AFM Records
Értékelés: 8/10

Tartok egy kis történelemórát, hátha kevesen ismerik az olasz folkereket! Az Elvenking 1997-ben alakult, énekesük Damnagoras pedig egy évvel később csatlakozott hozzájuk. Némi útkeresés után 2000-ben jelentkeztek egy demóval (To Oak Woods Bestored), ami annyira jól sikerült, hogy az AFM kiadó rövidesen szerződést ajánlott nekik és megjelentette debütáló albumukat, a Heathenreelt. Nagyjából jó kritikákat kapott ez a power/folk egyveleg, de ez mégse volt elég a sikeres folytatáshoz: Damnagoras 2002 nyarán lelépett, így a nélküle készült Wyrd albumon egy Kleid nevű úriember hangját lehet hallani. A csere nem volt minőségi, így rövid időn belül visszatért az eredeti énekes, majd kiadták a 2006-os The Winter Wake-et, egy lényegesen jobban sikerült dalcsokrot. Ezután nem tudom pontosan, mi játszódott le bennük, mert viharos gyorsasággal megérkezett a negyedik mű, a The Scythe. Senkinek sem ajánlom, hogy meghallgassa, vagy ez alapján ítélje meg az Elvenking teljesítményét. Amolyan HIM-be oltott emós lószar lett, némi hegedűvel és szemfestékkel nyakonöntve... Ennek hatására jó páran fordultak el a bandától, mert a trendlovaglás azért nehezen megbocsátható dolog.
Szerencsére nem adták fel a zenélést, hanem megpróbáltak visszatérni ahhoz a stílushoz, ami sokkal jobban áll nekik, és egy újabb év elteltével megérkezett a Two Tragedy Poets (...And a Caravan of Weird Figures).

Tudni kell, hogy ez azért nem olyan zene, amit hosszú sötét nappalokon és viharos éjszakákon hallgatsz, teljesen beborulsz és stresszelsz tőle (tehát nem kb. mint a mostani Moonsorrow), hanem széles vigyor kell, hogy támadjon orcádon tőle. A háromnegyed órás vidám vasárnap már az intro után megkezdődik, a rendkívül fiatalos, szinte popénekesi képességű Damnagoras hangja mondjuk kevés ahhoz, hogy elijesszen egy tomboló trollhordát, viszont ha saját magával énekel kórust erre az alapvetően szerethető, könnyed muzsikára, akkor el tudod viselni. Jól megfér a gyorsabb, karneválszerű hangulatot árasztó Another Awful Hobs Tale és az együttőrjöngős refrénű Ask a Silly Question mellett a tábortüzesebb From Blood to Stone. Utóbbi kislemezen is megjelent két akusztikus bónuszdallal megspékelve.
Picikét egysíkú szerzemények váltogatják egymást, a hegedű mellett - gyanítom szintiről - fúvósokat is hallhatunk. Dallamaik viszont egészen kíválóak, például a My Own Spider's Web is nagyon eltalált. Tudni kell, hogy torzított gitár rendkívül kevés van, a lemez nagy részében akusztikus gitárokat használtak, de az eredmény egy igazi, szinte táncolható örömzene, így ez most bocsánatos bűnnek minősül. Az album vége felé viszont kicsit sok lesz a középkori fesztiválhangulatból (az én digipack változatomon rajta van a My Little Moon is, ami tovább növeli a játékidőt), bőven elég lenne a harmincegynéhány perc. Mondjuk azt nem bánom, hogy igazán hosszú balladákat nem írtak ezúttal, tényleg sok lenne. Szerintem nyugodtan lemaradhatott volna a Miss Conception, vagy a The Blackest of My Heart, egyik sem kiemelkedő, inkább töltelék, felesleges plusz.

Van itt azért még két kilógó szerzemény: az egyik a 2006-os The Winter Wake daluk akusztikus verziója és egy feldolgozás, Belinda Carlisle énekesnő Heaven is a Place on Earth-je. Ezt a dalt kb. mindenki ismeri a rádiókból, viszont a legtöbb embernek feláll tőle a szőr a hátán. Nem mondanám, hogy az Elvenking szerethetővé tette volna, eleve utálom ezt a "rockzenekarok dolgoznak fel popslágereket" elvet, keveseknek sikerül jóra (pl. a brazil Shaamannak igen, de az más tészta). Szóval ha már feltesznek egy ilyet a lemezre, akkor minimum a B-oldal legmélyére kellene száműzni, nem pedig a lemez közepére, mert a türelmetlenebb hallgató azon melegében kecses ívben bassza ki a lejátszóból.

Az Elvenking most útkeresési fázisban van - eddig se volt mondjuk két egyforma lemezük. Dícséretes, hogy visszatértek a The Scythe útjáról, és elindultak a most hallható, laza muzsikálás felé, ennek most hatalmas divatja és rajongótábora van a nem fővonalas bandák között. Remélem következő alkalommal nem a most elsütögetett poénokat fogják bemutatni még egyszer, hanem egy kiforrottabb, kerekebb alkotás születik, legalább ilyen nótákkal, de inkább jobbakkal. Ha pedig feldolgozást vállalnak be, akkor valami durvábbat ha kérhetem, ne popslágert. És ne tessék félni a villanygitártól, mert ez alapból metalzene, kéretik gyakrabban használni!

Szólj hozzá!

Címkék: lemezkritika sonny elvenking


A bejegyzés trackback címe:

https://karcolat.blog.hu/api/trackback/id/tr13885595

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.