HTML

Karcolat Metal Magazin

Metal és rock webzine minden földi jóval.

Koncertfotók

Címkék

Címkefelhő

2008.09.15. 03:00 sonny

[CD] Metallica: Death Magnetic

Metallica: Death Magnetic
Megjelenés éve: 2008
Kiadó: Universal Music Group
Értékelés: 8

Öt évet kellett várni arra, hogy a metálzene hatalmas óriása ismét megmozduljon, és új zenét alkosson. Sokáig ment a találgatás, hogy vajon mit fognak összehozni, lesz-e bennük elég fantázia, maradt-e még a régi dicsőségből legalább annyi, hogy a korai idők magukba forduló, csak mormogva beszélő, headbangelésbe beleőszült képviselői is azt mondhassák: nem rossz lemez.
2003-ban rajongók százezrei képedtek el, miféle zenei anyag látott napvilágot Metallica név alatt. A St. Angeren Lars Ulrich kukafedőn dobolt, a hangzás gyér volt, tele hibákkal, a világ egyik legjobb metálgitárosa, Kirk Hammett pedig hirtelen elfelejtett szólózni. Egy-két jó téma került csak fel a fölöslegesen hosszú korongra, de azokat is agyoncsapták az unalmas zakatolással. Ennek ellenére a lemez mégis hatalmas sikert hozott a haldokló csapatnak, még olyan emberek is voltak, akik megbocsátották a Load/ReLoad korszak vérszegény, töketlen dalait. Mondjuk én nem.
Ahogy szépen szivárogtak ki az apró részletek, utalások arra, mit is hallhatunk szeptember 12 után, érezni lehetett, hogy valami nagy dobás lóg a levegőben. Egy intenzív, súlyos és tömény alkotás lett a végeredmény, és bátran mondhatjuk: pontosan ez az a Metallica, amit vártunk. Persze nem lett pontosan olyan, mintha a Master of Puppets és az ...And Justice For All között adták volna ki, de azt már mindenki megszokhatta, hogy Hetfieldék soha nem indulnak el visszafelé, csakis előre.
Először a külcsín, röviden: a lemezborító szar. Nem a Pushead-időket sírom vissza, hanem szeretnék egy olyan borítót, aminek láttán nem fog el a hányinger. Ettől sajnos elfog, és ha tökéletes lenne a zenei anyag, akkor is levonnék érte legalább egy pontot. Most jöhet a zene:
Ismét hosszú, 74 perces lemez született, átlagosan 7 perces dalokkal. Első néhány hallgatáskor kicsit tömény volt, nehezen emészthető, de ahogy szépen egyesével megismerkedtem a nótákkal, rájöttem, hogy itt egy majdnem-klasszikus született, amire még tíz-húsz év múlva is büszkék lehetnek.
Mindjárt az első dalnál végigkúszott a gerincemen az a hidegrázáshoz hasonlítható, elmondhatatlanul jó érzés, amit kezdő metálosként éreztem a korai Metallica hallgatásakor. Nem gondoltam volna, van még bennük lendulet egy That Was Just Your Life szintű opusz megalkotásához, pedig mégis. James már nem jódlizik, mint a St. Angeren és Kirk újra előszedte szólótudását. Egy agresszív, gyors tempójú szerzemény, ami a fiatalok körében rengeteg új rajongót fog szerezni. Hasonlóképpen, mint az utána következő The End of the Line. Kezdetleges változatát már hallhattuk 2006-ban The New Song címmel, nos azóta sikerült feljavítani az állagát, ez mindenképpen az előnyére vált. Talán kicsit úgy érezni, mintha túl sok mindent akartak volna belesűríteni ebbe a közel nyolc percbe, és bizony enyhén érezni a St. Angeres hagyományokat is - persze jó értelemben.
A Broken, Beat & Scarred egy középtempós darab, James énekhangja itt nagyon emlékeztet a régebbi időkre, bebizonyítja, hogy nem felejtette el használni a hangszálait, csak néha éppen nincs kedve hozzá. Igazi Hetfield-féle megmondós szöveg hallható benne, a zene súlyosságát alátámasztandó.
A lendületet egy azóta klippes dallá avanzsált ballada töri meg. A The Day That Never Comes az összes jobb Metallica-lemez negyedik dalaként (One, Unforgiven...) megállná a helyét, sokkal jobban sikerült mint az Unforgiven III. Utóbbi léte teljesen felesleges, hiszen már a második rész sem ért nyomába az 1991-ben megjelent első résznek. Szerencsére kihagyták azt a poént, hogy refrénben azt énekeljék, hogy "Cause you're unforgiven, threeeeee..." Tehát bőven elég lett volna csak a The Day That Never Comes, ilyen fasza lassú dalt feket album ideje óta nem írtak.
Félidőben érkezik a csúcspont: All Nightmare Long. Ez is hosszú, kis híján nyolc perc. Kicsit idegborzoló gitártémával kezdődik, és maga a dal is nyomasztó, jól igazodik a címéhez. Szerintem ide sűrítették témáik legjavát, egy nagyon változatos, izgalmas, érdekes váltásokkal megtűzdelt nóta kerekedett belőle. Hallgatása közben érezni lehet a rémálom-hangulatot, az üldözöttséget, amit a szöveg alapján sugallni akarnak. Számomra magasan kiemelkedik a többi szerzemény közül.
Előzetesként nagyon nyomták a zúzdának szánt Cyanide-ot, engem viszont annyira nem győzött meg. Már a koncertfelvételtől sem voltam elájulva, a stúdiós kicsit jobb, viszont az idétlen refrén kicsit tönkrevágja az összképet. Azt leszámítva viszont remek koncertnóta lehet belőle a későbbiekben, ha belevennék a setlistbe, nem tiltakoznék. A hetedikként következő The Unforgiven III-at már kibeszéltem jórészt, sokkal többet most sem tudok hozzátenni. Elég középszerű darab, nem méltó elődeihez sajnos. Ahhoz, hogy valamit ezzel a címmel kiadjanak, kegyetlen jónak kell lennie. Lehet, hogyha más címe lenne, megbocsátóbb lennék.
A The Judas Kiss szinte progosnak mondható, zeneileg nagyon jól összerakott dal, ha hallgatom, tényleg hihető a propaganda, hogy ez egy Master/Justice közötti hangulatot tükröző, de azért mégis modern Metallica-lemez. Ezt tovább erősíti a Suicide & Redemption a maga tíz perces hosszával. Mondjuk lehet ebből elég lett volna hét perc is, lévén a dal teljesen instrumentális. James csendben maradt, csak a hangszerek beszélnek. Kirk igazán szabadjára engedhette magát, és szanaszét gitározta ezt a dalt, nagyon helyesen.
A végére azért besikerült egy energiabomba: My Apocalypse. Ezt is hallhattuk már a megjelenés előtt, már akkor belopta magát a szívembe. Anno a 80-as években is egy-egy zúzda került az alapművek végére (Metal Militia, Damage Inc., Dyers Eve), mintha próbálták volna megidézni ezt a rég holt hagyományt. Sikerült is.

Összegzés: hibákkal és erényekkel együtt a Death Magnetic a lehető legjobb Metallica-album, amit várni lehett. Nem mentek vissza a 80-as évekbe, és nem vitték tovább a vakvágánynak bizonyuló St. Anger vonalat. Nem fogsz Load/ReLoad elemeket találni benne, ez egy mai felfogású, rozsdamentes, tömény, letaglózó lemez, amit négy nagyon profi zenész hozott össze, nem rutinból, hanem szívből játszva. Lehet, hogy öt év kell egy ilyen teljesítményhez, de ha ez az ára akkor legyen. Soha rosszabbat!

11 komment

Címkék: lemezkritika metallica sonny


A bejegyzés trackback címe:

https://karcolat.blog.hu/api/trackback/id/tr31663239

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

PG00 2008.09.16. 15:57:43

Szerintem kicsit eltúloztad, annyira például nem sikerült jól a The Day That Never Comes se.

sonny · http://karcolat.blog.hu 2008.09.16. 17:30:32

Valóban, lehet kicsit elfogult vagyok. Viszont csodának tartom, hogy egyáltalán ilyenre képesek voltak azok után, hogy az elmúlt 17 év során a No Leaf Clover-en kívül egy normális dalt sem voltak képesek összehozni. Ezért tehát különösen örülök a The Day That Never Comesnak.

PG00 2008.09.17. 17:33:33

Azért volt néhány jó dal azóta is, kezdve a Hero of the Day-től a King Nothing-on és a Bleeding Me-n át a Fuel-ig és a Low Man's Lyric-ig. Lehet, hogy annyira nem populárisak, de ezek közül bármelyet szívesebben hallgatom a The Day That Never Comesnál. Szóval ilyet ne mondjunk, minden Metalicska albumon van legalább 2 jó dal (igen, még a St. Angeren is, például a Some Kind of Monster). :)

sonny · http://karcolat.blog.hu 2008.09.17. 21:18:40

A Load/ReLoad korszakból néhány dal akad, ami arra ösztönöz, hogy újra és újra elővegyem. Ilyen például az Ain't My Bitch, Wasting My Hate, Bleeding Me (számomra csak S&M verzió), Fuel, régebben a Prince Charming. A St. Angerről talán csak az All Within My Handet tudom mondani. Ezekből a nótákból, utóbbit kivéve viszont teljesen eltűnt a metál-vonal. Most, hogy megpróbáltak valamennyire visszakanyarodni, jó próbálkozásnak tartom a The Day That Never Comest. Egész biztos nem fogom annyira megszeretni, mint pl. a One-t, mégis tetszik, mert hasonló, mint a régi :) már annak is tudok örülni, hogy ekkora jól megfigyelhető hanyatlás után ilyen eredményt produkáltak.

gabi 2008.09.19. 09:41:07

helló, nem tudom milyen hanyatlásról beszéltek! Lehet, sőt biztos, hogy a Black album után minden album más hangzás volt Load/Rload St. Anger, de a maga módján minden album nagyon jó, és nem csak 1-2 szám, hanem minden albumon sokkal több jó szám van. Számomra a Reload lett a leggyengébb, de azon is vannak jó számok. Az új album is jó lett és kész :)

sonny · http://karcolat.blog.hu 2008.09.20. 08:47:53

Az utolsó mondattal egyetértek.

Géb75 2008.09.22. 13:20:58

Számomra a DM napjaink tökéletes Metallica lemeze. Nincs hiba benne, sem üresjárat, sem gyenge szám. Az UIII is kurva jó. Max. más címet kellett volna neki adni, h ne mindenki az eredetihez hasonlítsa. Én ugyanúgy szeretem a Load/Reload/Anger vonalat, mint a többit. Pont azt szeretem a Metallicában, h akármilyen zenét akarok hallgatni, elég csak az egyik albumukat elővenni. Ha darálást akarok, Kill, ha nyugisabbat, Load, ha igazi hősmetált, Master, ha pedig modernebb felfogású, de igényes, fogós, kemény metált, akkor DM!
Minek ide más zenekar!?:-)
DM: 10/10

nevemnemede 2008.09.26. 00:42:11

szerinted a master hősmetál...? juj.

sonny · http://www.karcolatmagazin.hu 2008.09.26. 11:06:27

Jogos a kérdés :) Tehát?

Faby 2008.10.20. 15:38:15

Elolvastam a kritikád,sonny és bár én még nem hallottam az új Metallica albumot,jó,hogy tudom,hogy mire számíthatok.Így már nem is fognak teljesen újnak tűnni azok a számok!:)

puritan 2008.11.10. 16:24:42

engem abszolut nem gyozott meg a lemez, bar a teljesitmenyt elismerem, nem egyszeru osszehozni egy porgos metallemezt ilyen kozel az otvenhez... De szerintem celszerubb lett volna az I disappear fele elindulni, az egy nagyon utos, ujszeru nota volt... es megsporolhattak volna az utobbi 5 ev identitaskereseset is.