2006. január 9. Budapest, PeCsa
Children of Bodom - Ektomorf, One Man Army & the Undead Quartet

Ez a koncert számomra minden valószínűséggel örök emlék marad. No nem (csak) azért, mert akkora buli volt, hanem ennek (és egy másik apró botlásnak...) köszönhetően utolsó évben középsulit kellett váltanom. utólag visszanézve megérte, de akkor ott még nem tudtam és elég kétes érzésekkel néztem az este elé.
Laza ötezres jegyár, másfél órás sorbanállás és két üveg bor. Ezek fogadtak a PeCsa bejáratánál. Még szerencse, hogy volt nálam sör a sokkot enyhíteni. Utóbb rájöttem, hülyeség volt a pénz miatt aggódni, egy csóka a szemem láttára tarhálta össze az utolsó fillérig, ráadásul bent is a állandóan köztudottan nem olcsó sörökkel mászkált. Mindegy bejutottunk, ruhatár, sör, az utóbbi szörnyen pocsék volt. Mintha legutóbb jobb lett volna (sőt, a zsíros deszka is :)
Az első banda az ex-The Crown frontember Johan Lindstrand új bandája, az One Man Army & the Undead Quartet volt, hangzatosan rövid nevük bizonyára gyorsan megragad a zúzós svéd death-trash metal kedvelőinek elméjében. Annál is inkább mert nagyon fasza zenét játszottak, sajátot a 2005-ös demóról valamint az idei lemezről, valamint régi The Crown dalokat egyaránt. Johan csapatának bivalyereje sajnos ványadtan halkan szólalt meg, lazán beszélgettünk a küzdőtér közepe táján. A közönséget sem nagyon rázta meg a dolog, ennyie erővel Krisz Rudi is jöhetett volna, vagy Dolly Roll. Remélhetőleg amikor legközelebb visszatérnek, akkor azért nem lesz ennyire álmatag a hangulat.
Ektomorfékat Nuclear Blast-os szerződésük és külföldi sikereik szinte teljesen elszakították Magyarországról, és ebben a Farkas Zotya által említett rasszista megnyilvánulások is közrejátszottak, azaz nem lépnek fel itthon egyáltalán. Most is csak azért jöttek, mert a Bodom-turné erre vette az irányt, de Zotya sűrű kibaszottozások közepette elmondta, ha jól sül el az alkalom, szerét ejtik egy itthoni koncertsorozatnak. Pörgős bulit adtak, normális esetben a közönségnek szét kellett volna tépni a házat, őrülten fröcsögve habot okádni, de ez elmaradt, pedig mintha a hangzás is javult volna.
Eközben azt vettem észre, hogy az átlagéletkor megdöbbentően csökken. Nem vagyok matuzsálem én se, sőt, de meglepően sok 13-16 évest láttam. Gyanú kezdett fészkelődni bennem és ez később beigazolódott.
A Children of Bodom színpadképe egy öreg, kimustrált autó volt, aminek az elejénél két olajoshordó árválkodott, amiről kiderült, hogy valójában italtartóként funkcionálnak. Közelebb furakodtunk a színpadhoz, ugyanis az eddig félig üres terem feltöltődött emberiséggel. A jellegzetes intro felcsendülésével lassan kezdtek beszállingózni a tagok, majd nagy lendülettel a húrok közé basztak. A nyitó három szám alatt egy másodperc nyugtot nem hagytak a rögvest beinduló közönségnek, és én sem hagytam nyugodni nyakizmaimat.
Itt térnék rá az előbbi rossz érzésemre. A további számok közötti szünetben az említett 13-16 éves hölgyemények nyilván a korai Beatles-időkre hajazva lelkes Alexi-Alexi kórusba kezdtek, némi fejhangú visítással fűszerezve. Látszott rajtuk, hogy nagy részüknek fogalmuk sincs arról, mi megy a színpadon, csak milyen jó pasi az Alexi, meg jaj anyám adott pénzt, apám értem jön a buli után, meg jaj mit rázza a fejét meg lökdösődik a sok csúnya bácsi - egyszóval az egy helyben toporgás és visongás prokarióta szintjét hozták. Lehet, hogy rémeket látok, de az ilyenek miatt vannak egyre korábban a koncertek, úgy tudom korábban egy magára valamit is adó banda nem volt hajlandó éjfél előtt kiállni a színpadra.
Továbbiakban felhangzott a CoB klasszikusok nagy része, a kasztrálthangú ifjak főleg az Are You Dead Yet-re kapták fel a fejüket, általánosságban elmondható, hogy ők csak az új lemez nótáit ismerték behatóbban (tisztelet a kivételnek). Örültem volna, ha hallom esetleg a Kissing the Shadowst, vagy egyet a korai Inearthed számok közül (pl. a Talking of the Trees a női ének nélkül tuti koncertnóta lehetne). Nem kényeztettek minket ménkű hosszú bulival, Jaska kapott egy kis dobszólóra lehetőséget, valamint a kedvenc tagom Janne Wirman is bűvölt előredöntött szintijét, a bulinak negyed 12-re vége lett. A ráadás utolsó számánál elhúzódtunk a ruhatár felé, hogy az ilyenkor szokásos százméteres sort elkerüljük. Profi zenészek, felemás közönség: legalább ezt is láttuk.